Újra rá kellett jönnöm, hogy nálunk, nőknél van a világot irányító, mozgató és a négy sarkából kibillentő tömegfegyver: a testünk. A testünk ékességei, a mellünk, a fenekünk, a nyakunk, a kulcscsontunk, a lábuk, a hátunk és tulajdonképpen minden, ami rajtunk található, úgy kompletten.

Minden nő tömeggyilkos ezek alapján, nincs kivétel. Most nem leszek népszerű a férfiak körében, de elárulom, sutyiban csoportosítottam őket. A két fő csoport nem lesz meglepő: vannak a mellmániások és a fenékfanok, de találkoztam kulcscsontfüggőkkel és hátkedvelőkkel is. Igyekeztem az ismerőseim között puhatolózni. A férfiakat nem nehéz táncba vinni, ha szexről van szó. Na, nem kell a fizikai tánc, elég csak beszélni róla és máris, mint a kismadarak, fülig érő szájjal csiripelnek.

Engem a Jóisten megáldott mindennel, semmiben nem szenvedek hiányt testügyileg, azt hiszem, kicsit meg is szaladt a „jó”, amikor kimérték a fejadagot. Használtak már rám sok szép és vicces, meg kevésbé szép és vicces jelzőt. Voltam már divatosan duzzadt, pufigombóc, de hasonlítottak már járműhöz is, úgymint Bözsi-busz vagy a Suzuki Intruder Chopper motor, mert az is igazi kis csöcsös-faros. Ne szépítsük: pufi vagyok, vagyis extrapufi. Mondhatni kövér, hogy negatív jelzőt is használjak. Szerencsére a melleim mérete passzol a faromhoz, így kicsit szemtelen módon provokáltam a világ, vagyis az ország népét néhány napig.

Nem szeretek mélyen dekoltált felsőt viselni így öreg fejemmel, de gondoltam egy nagyot, és elindítottam egy felmérést. Előkerestem a szekrényemben meglapuló szexibb, kivágott felsőimet és pár napig előszeretettel viseltem őket. Soha nem éltem át ennyi kínos pillanatot, mint azokon a napokon. Mind a férfiak, mind a nők megbámultak, méregettek. A kollégáim és a főnököm kivételével egy férfi sem volt képes értelmes beszélgetést folytatni velem. A munkatársaim nem lőnek házinyúlra, és azt hiszem, semmilyen szinten nem mozgatom meg őket nőként. De mindenki más, akikkel kontaktálnom kellett akkoriban, kifejezte a véleményét.

A nők megvetettek, amikor bámultak. Szó szerint bámultak. A postán egy fiatal lány folyamatosan nézett. Hiába néztem a szemébe, csak mustrált hosszú percekig. Voltak, akik összesúgtak a hátam mögött, mások meglöktek a bevásárlóközpontban.

A férfiak pedig férfiak. Volt, aki rajtam (a melleimen) felejtette a szemét, pofátlan módon, nem leplezve az érzelmeit. A kiszállítófiú udvarolni kezdett, telefonszámot kért, mert „véletlenül elfelejtette” elhozni a számlát, ami a többi papír között lapult, ám gondolta, összefuthatunk valahol. A szerelő bácsi csak annyit mondott, szerencsés a férfi, aki ilyen szépségeket láthat minden nap. Az éttermi kiszolgáló pedig lopva kukucskált, amikor a pénztárcámba nyúltam. Csak sajnos gyorsabb voltam az időnél és nála, így mindig lebuktattam.

Sokat tanultam azokon a napokon. Az egyik legfontosabb lecke: „Aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, hogy megd...ák". Minden indulat nélkül, piaci kofaként kellett viselnem, hogy a közszemlére tett "árumból" szemezgetnek, hogy alkudoznak, ki-ki a saját értékrendje és intelligenciája szerint; hogy nem tartottak érdemesnek arra sem, hogy kérjenek tőlem egy kalapácsot, mert meg voltak győződve arról, hogy fogalmam sincs arról, mi az.

Tényleg tanulságos és roppant kínos napok voltak. A férfiak a világot irányítják, mi pedig a férfiakat… Hajrá hölgyeim!