Néhány éve új szolgáltató jelent meg a magyar turisztikai piacon: nyitott tetejű emeletes angol buszokkal kínál városnézést Budapest belvárosában. Az üzleti koncepció része, hogy proaktív, néha már-már agresszív értékesítők szólítják le a lehetséges ügyfeleket. Magyar és külföldi ügynökök jobb-rosszabb angolsággal hívják fel a figyelmet a csodálatos lehetőségre, hogy az utazó röpke egy óra alatt megismerhesse Budapest nevezetességeit. Mivel mindennap arra járok dolgozni, többször is módomban állt megfigyelni a munkájukat.

Történetünk kulcsfigurája egy színesbőrű fiatalember, aki mindig komoly energiát fektetett a járókelők meggyőzésébe. Ékes brit angolsággal ecsetelte a látványosságokat, és kollégáival ellentétben, sosem adta fel egykönnyen: métereken át követte kiszemelt ügyfeleit, mindig igyekezett a kifogásokat kezelni és pozitívra fordítani az elutasító válaszokat.

Egy alkalommal csinos fiatal nő sietett el mellette, gondterhelt arccal, lelkileg talán már a munkahelyi értekezletre készülve. A fiú lelkesen loholt mellette, az elzárkózóan előre meredő lány szeme elé tartotta a prospektusát és előadta a szokásos mantráját. A járókelő igyekezett szó nélkül továbbhaladni és túljutni a helyzeten, míg rá nem döbbent, hogy ennyivel ezúttal nem úszhatja meg. Hogy végre megszabaduljon, menet közben az ügynök felé fordult és ingerülten ennyit mondott: „Én magyar vagyok!”

Tette elképesztő és váratlan reakciót váltott ki: a fiatalembernek láthatóan nagyon rosszulesett ez a mondat, és őszinte felháborodással, szinte akcentus nélküli, tökéletes magyarsággal rákiáltott: „Mit gondolsz, én mi vagyok? Én nem vagyok neked elég magyar?” A lány megdöbbent a helyzeten. Bárki máshoz hasonlóan, aki hallotta a srácot angolul beszélni, nyilván ő is azt hitte, hogy Erzsébet királynő honfitársa talpal mellette. Egy pillanatra megállt, mint aki mondani akar valamit, majd mégis inkább sietősre vette, és egyetlen további szó nélkül elment.

A jelenetnek sok szemtanúja volt: egy középkorú hölgy, aki már egy ideje a közelben álldogált, oda is lépett a még mindig bosszankodva a lány után meredő fiatalemberhez és magyarul megszólította: „Azért mondta, hogy magyar, mert nem érdekli a városnézés. Nem magát akarta bántani.” A fiú motyogott valamit válaszul, majd a fejét csóválva visszament a cég standjához.

Régi igazság, hogy aki értékesítésben dolgozik, mindig sok elutasítást kap. Épp ezért tanítják folyton őket arra, hogy igyekezzenek a valóban lehetséges ügyfeleket kiszemelni. Némi rutinnal és egy kis odafigyeléssel könnyen meg lehet különböztetni a helyieket a turistáktól, hogy csak a létező legnyilvánvalóbb jelet említsem: a turista ritkán siet. A fent leírt helyzet soha nem állt volna elő, ha az ügynök nem kapásból a legrosszabbat feltételezi a másik emberről ebben a valóban nehezen értelmezhető helyzetben. Talán valaki szól majd neki, hogy

Igen, több empátiát!

Makay Sándor

Igen, ezt is el kell olvasnod!