Pár napot a Balatonon töltöttünk. Társasüdülő. Papírvékony falak. Közös első teraszról nyíló bejárati ajtók. Szép kilátás a hátsó teraszokról a tó irányába. A szomszédban egy család vendégeskedett, két kisgyerekkel, egy és három évesek, valamint anyóssal, s két kiskutyával. A két kutya kicsukva a nyaralóból a közös teraszra, gyerekzárral elzárva az udvartól. Minden hazajövetelünkkor farkcsóválva üdvözöltek minket. Viharban a mi nyitott ajtónkban ücsörögtek. Hanyatt fekve várták, simogassuk őket. Szemvillanásunkból értettek és hallgattak ránk: tudták, mikor és meddig lehet bejönni hozzánk. Megugattak minden járókelőt, de ha kértem, hogy ne, azonnal abbahagyták.

A hároméves kislány szívesen járt át hozzánk. Csendes, gondolkodó típus volt, de szívesen beszélgetett. Áthozta a reggelijét, velünk együtt fogyasztotta el. Tejet, tojást nem ehetett, azokra érzékeny volt.  Meglepődtem, a nyolcéves fiam milyen jól kijött vele. Festettek. Bújócskáztak. Beszélgettek.

Szerda délelőtt elköszöntünk a kislánytól, mert terveik szerint aznap hazaindultak, mi pedig elindultunk a tópartra. Meglepetésünkre, késő délután, amikor visszaérkeztünk a fürdőzésből, még mindig az üdülőben találtuk őket. Szokásos zápor, kutyáik a mi bejárati ajtónkban.

Már sötétedett, amikor vacsoráztunk.

De bazmeg, Eszter! Megmondtam neked, hogy takarítsd ki a sütőt meg a hűtőt! Mi a faszt csináltál eddig? – hasított a csendbe az indulatos férfihang. Ilyen és ehhez hasonló kedves megnyilvánulásoknak lehettünk fültanúi. Kocsiajtó-csapkodás. Én így nem tudok vezetni, bazmeg! Nekem pihennem kell! – folytatta. Hallottuk, amint leordítja a kutyát is. Eszter csak magyarázkodott… Nem vette észre, ez valójában miről szól…

Szólj már át, kérlek! – mondtam a férjemnek. Ugyan már, nem ránk tartozik, ne szóljunk bele! – hárított.

A fiam nem tudott elaludni, én is riadtan, összekucorodva feküdtem az ágyon, miközben a szomszéd káromkodással cifrázott indulatától zengett a ház. Egy újabb bazmegelős ordibálás megadta a végső lökést. Huba, menj ki apához a teraszra! Átmegyek!

Bekopogtam. Anyós nyitott ajtót. (Anyám, borogass! Mit tűrt ő el egész életében, mihez szokott hozzá, hogy képes végighallgatni, mit művel a lányával és az unokáival ez a beteg ember?)

Papírvékonyak a falak. Minden áthallatszik – mondtam. Tényleg? – kérdezte. Nem tudtam eldönteni, valóban fogalma sem volt arról, mindenki őket hallgatta, vagy csak tettette. Igen – válaszoltam. És legyen szíves, mondja meg az „úrnak” – kezemmel nem mulasztottam el jelezni az idézőjelet –, ha azonnal nem fejezi be, kihívjuk a rendőrséget, és családon belüli erőszak ügyében fogunk tanúskodni! Ez nem a pontos jogi megközelítés, meg egyébként is párkapcsolati erőszaknak hívják, de most ebben a formában közérthetőbb volt, és aznap estére hatott. Csend lett.

Mit mondtál nekik? – kérdezte a férjem. Elmondtam. És hozzátettem: a bántalmazás és családon belüli erőszak nem magánügy. Ez volt a minimum, amit szomszédként meg kellett tennünk egy ilyen esetben. Jelezni a bántalmazó irányába, hogy amit művel, az nem elfogadható (sőt, a büntetőjog következményeket fűz hozzá), valamint a bántalmazott felé, hogy ami őt éri, az bántalmazás, és mint ilyen, nem normális. Nem tudom, mikor fog kinyílni a szeme (a párbeszédekből az tűnt ki, itt még nem tart), s ha ki is nyílik, tud-e majd valamit kezdeni a felismeréssel.

Huba elaludt.

Azért jólesett utána egy pohár vörösbor.

(Az írás 2016. július 29-én jelent meg.)