Néhány éve, amikor először láttam egy gyereket pórázon, konkrétan hangosan felröhögtem. Kantáros kis póráz volt, emlékszem, nagyon viccesnek találtam. Azóta azért árnyaltabb lett róla a véleményem egy kicsit, annak ellenére, vagy éppen azzal együtt, hogy nekem nincs gyermekem. Viszont elmondhatom, hogy felneveltem a négy húgomat, akik közül ketten már édesanyák, illetve korábban dolgoztam gyermekfelügyelőként, így sok olyan dolgot láttam, tapasztaltam, amivel az édesanyák naponta megharcolnak.

Anélkül, hogy bárkit is megbántanék, azt gondolom, hogy a húsz centis platformcipőben, hatalmas műkörmökkel létező anyuka sztereotípiája jelenik meg az ember szeme előtt, ha a pórázon vezetett gyerekre gondol. És valóban, ha ilyet látok, könnyen kimondom, hogy a platform nélkül talán nem okozna nehézséget megfogni a gyerek kezét, és mindenki jobban járna. Viszont mit tegyen az az anyuka, akinek, teszem azt, van két ördögien eleven ikerfia, akik ketten négyfelé rohannak, és legyen akármilyen élénk és sportos az anyuka, mégsem lehet abban biztos, hogy a kicsik nem futnak ki az úttestre, nem sodorják magukat veszélybe? Bizony, ilyenkor nem is tűnik olyan őrült ötletnek az a póráz.

Mint mindig, az igazság valószínűleg itt is valahol középen van. Ha gyermeke születik az embernek, akkor a platformcipőket illik kicsit félretenni és csak különleges alkalmakkor viselni, egészen egyszerűen azért, mert húsz centis sarkakon lehetetlen egy kis örökmozgó után futkosni. És megfogni a gyermek kezét, már csak azért is, mert az egy olyan, életre szóló kapcsolatot jelent anya és gyermeke között, ami egy kimondhatatlanul csodálatos dolog és ezerszeresen kárpótol a platformcipőkért. Viszont, ha a gyermek bármilyen szempontból kevésbé kezelhető, vagy mert valóban sajátos nevelési igényű, akár enyhén autista, figyelemhiányos, vagy éppen csak rendkívül eleven, akkor bizony, sok esetben tényleg megoldás lehet a póráz. Egészen egyszerűen azért, mert az ő biztonsága a legfontosabb és ha ez - pláne ebben az őrült világban, ahol mindenki rohan - csak így garantálható, akkor erre van szükség. Emellett persze, meg lehet és meg is kell fogni a kezét. Mert az nem pótolható egy kantárral. De bízzuk az édesanyára azt, hogy hogyan érzi biztonságban a gyermekét és ehhez milyen eszközöket használ, hiszen ő ismeri a helyzetet, amiben élnek. Ítélkezés helyett inkább próbáljuk ki, milyen az, ha kicsit empatikusabbak vagyunk egymással!

Lassan azért elfogadjuk, megszokjuk ezt az eszközt, és talán egyre többen, akik most még nevetnek rajta, meglátják azt, hogy ez is egy lehetőség arra, hogy a gyermek nagyobb biztonságban legyen. Mert nem biztos, hogy lustaságból van a gyereken az a póráz. Egyszerűen csak felgyorsult és megőrült a világ. És néha egy póráz a legjobb segítség. Még ha őrültségnek vagy úri hóbortnak tűnik is.