„Köszönöm neked minden jóságodat, te mindig jó angyalom voltál!” - búcsúzott Batthyány Lajos hazánk, első mártír miniszterelnöke, kivégzése előtt feleségétől, Zichy Antóniától utolsó találkozásuk utolsó percében. Ez a hölgy egy életre megtanulta, hogy mennyire drága és törékeny egy emberi élet és nem mellesleg, hogy milyen sokba kerül a magyar szabadság.
A történelem iránt érdeklődő emberként, ilyenkor március idusán többször belém nyilall Magyarország első miniszterelnökének, Batthyány Lajos kivégzésének momentuma. Nehéz kimondani, de ez a gyilkosság mélyen szimbolizálja nemzetem történetét. Gondoljunk csak bele, hogy milyen tragikusnak tűnik annak a népnek a sorsa, amelynek első miniszterelnökét a hivatalba lépése utáni évben egy idegen ország katonái kivégzik egy kaszárnyaudvaron. Érdekes adalék, hogy amikor jó néhány évvel később közös fiuk, Batthyányi Elemér bejelentette anyjának, hogy Sisi császárné unokahúgát kívánja feleségül venni, anyja így írt vissza neki: „Gyilkosaink családjába nem nősülünk, Fiam!”, majd megígérte neki, amennyiben elveszi a grófnőt, úgy házasságuk napján véget vet saját életének. Végül nem került sor az esküvőre. Kemény nő volt, hölgytársai joggal tisztelték a „honleányi kötelességteljesítés” és a női hazaszeretet egyik nagy példaképeként. De milyen szerepük volt a nőknek március idusán?
Ma már szinte köztudott, milyen sok nő állt ki a magyar szabadság mellett 1848 március idusán és azt követően. Azt azonban kevesebben tudják, hogy ez nemcsak a kokárdák és a nemzeti színű trikolorok varrásában merült ki, no meg a férjekért történő otthoni aggódásban. Most nem is a híres feleségekről, Szendrei Júliáról, Laborfalvi Rózáról vagy a huszárnak beöltözött nőhonvédekről, Bányai Júliáról vagy Lebstück Máriáról szeretnék megemlékezni elsősorban. Inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy már a kezdetekkor, azon a híres tavaszi napon is rengeteg bátor, ismeretlen nő vonult a pesti utcákon és országszerte, csakúgy, mint közel száz év múlva, 1956-ban. Ott mentek ezek a csodás és törékeny teremtmények, és ugyanúgy vagy sokszor erélyesebben, hangosabban követelték hazájuk szabadságát, a magyarok igazságát, mint férfitársaik. Micsoda önzetlen hazaszeretet kellett ahhoz, hogy ezek az asszonyok és lányok, saját egyenjogúságuk hiányában, szembenézzenek a vasakkal védett hatalommal akkor is és száz évvel később is!
Ez a kis porszemnyi írás az ő emléküknek szól, azoknak a ma már ismeretlen magyar nőknek, akik kiálltak, illetve így vagy úgy, de segítették a magyar szabadság ügyét. Ha elképzelem, hogy kik voltak ők, akkor - talán a sok romantikus Jókai-regény miatt kissé szentimentálisan - megelevenedik előttem egy színes tömeg: ott van a mezítlábas, nagyhangú parasztlány, az öntudatos és harcias munkásasszony, a szép kosztümös kisasszony, a tanult polgárlány és így tovább. De ha csak egy picit továbbgondolom emberként, férjként, apaként: ott van valakinek az egyetlen lánya, ott van egy másiknak a szeretett anyja, egy harmadiknak pedig a hazavárt felesége, és megelevenednek a képzeletemben ők mindannyian, nők kokárdában…
(A fotón gróf Batthyány Lajosné gróf Zichy Antónia - forrás: Wikipédia)
