A minap elgondolkodtam, hogy az ember mennyi olyasmivel tölti az idejét, amivel nem szeretne foglalkozni. Reggel korán kelünk (nekem mostanában szinte kínszenvedés), aztán a munkában töltjük (jó esetben) a napunk egyharmadát.

Aztán rohanás haza, vagy a gyerekekért, meg bevásárolni, és még vár a házimunka. Szeretek főzni, vasalni meg takarítani is, de amikor muszáj, mert nem „csinálódik meg magától”, akkor már nem mindig buli. És ezek után csoda, hogy az ember lánya/fia hullafáradt, és semmihez sincs kedve? Hát persze, hogy nem csoda. De ha azt a pár órát se tudjuk kicsit kikapcsolva eltölteni, ami adatik, akkor minek élünk egyáltalán? Nagyon fontos, hogy figyeljünk arra, hogy tudatosan ki tudjunk kapcsolódni!

Ne a meredt tévébámulásról szóljon a párunkkal, családunkkal töltött idő. A szakdolgozatírás, a teljes állás meg a suli utolsó féléve mellett kicsit én is elvesztettem magam. Aztán a párom nyersen megfogalmazott számonkérése rádöbbentett, hogy ennél többel tartozom neki, és hát magamnak is.

Azóta, amikor este 8-kor elindulok haza a munkából, megigazítom a hajamat és a sminkemet, meg bekészítem a legszebb mosolyom, mire hazaérek. Mert ez a nap legboldogabb része, amikor együtt vagyunk. Kevésbé leszek fáradt, ha csak bámulok ki a fejemből? Aligha. Akkor legalább töltsük értelmesen, egymásra figyelve azt a kevés időt. Ha az csak éppen egy jó film megnézése egy pohár bor mellett, egymásra hangolódva, akkor úgy, ha meg épp olyanunk van, akkor kimozdulva otthonról.

Lényeg, hogy éljünk néha, mert könnyű elfelejteni a fontos dolgokat! Annyi a dolga mindenkinek, az élet viszont elrohan, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. Hát, hajrá! Egy kicsivel több boldogság, csak a mi döntésünk.