Furcsa szokás terjedt el a fiatalok körben, ami hozzánk, „középkorúakhoz” is begyűrűzött. Ez nem más, mint a listázás, más néven pontozás. Biztosan én vagyok lemaradva, de csak nemrég hallottam erről a jelenségről. Manapság a fiúk és a lányok egytől tízig terjedő skálán állapítják meg első ránézésre a másikról, hány pontot ér. Mi van???

Amikor én voltam fiatalabb és a „húspiacon" árultam a csülkeim, nem ketteske voltam, vagy heteske, hanem ronda, szép, csinos, vagány, „szódával elmegy” kategória, épp kinek mi volt a zsánere; úgy ítéltek meg, úgy közelítettek felém, hogy ismerték a szavak jelentését és nemcsak a billogot akasztották a fülemre, mint a teheneknél. Aztán jobban belegondoltam: ez a kategorizálás teljesen természetes folyamat, hisz az alapján választunk párt, mennyire tetszik az illata, a teste, a lénye, a kisugárzása, tulajdonképpen, hogy öt fölé kerül-e a vonalzón, vagy még az ötös alsó határát sem éri el.

Mindenki pontoz, és mindenki rendelkezik pontokkal, olyanokkal is, amiket saját magának ad. Saját magunk megítélése nehéz feladat: hol vastagabban fog a tollunk, mint kellene, hol pedig épp alig látszik - hogy stílszerű legyek - egy hármaska a képzeletbeli papíron.

Én nem tudok embereket pontozni, magamat sem tudom objektíven megítélni. Igyekeztem gyakorolni, hogy haladjak a korral, de nem tudok következetes lenni. Így hát elengedtem ezt a „trendi” vonalat, inkább hagyatkozom a szemem mellett az orromra és a megérzéseimre, amit a Jóistentől kaptam, ráadásul eléggé kifinomult formában, ám amit sokszor hajlamos vagyok elcsendesíteni.

Elengedtem az úgynevezett kategorizálást, de történt a minap, hogy az év végi felfokozott érzelmi káoszban én kerültem skatulyába. Egy nő által. A szavai oly erősen, oly intenzíven hatottak rám, hogy éreztem, ahogy zsugorodom. Leszögezem, tudom, hogy nem akart bántani. Csak véleményt formált rólam, vagyis pontozott, szavakkal. Férfiakról, női szerepekről, ideális társról, alsó- és felsőkategóriás emberekről beszélgettünk. Arról, kinek kihez van joga és szintje. Szóba került egy közös férfi ismerősünk, aki az elmúlt hetekben intenzíven udvarolni kezdett. Nekem. Egy tipikus „szépférfi”, aki képtelen megállapodni, és aki olyan lányokkal kavart eddig a „listáról”, akiket ha nullával illetnek a "szépek", az az „átlagosék” szemében már nyolcas.

Szó szót követett, nőismerősöm közölte velem, hogy én nem vagyok a férfi szintje, és ez a nagy udvarlás csak szórakozás a részéről. Látom, tudom, érzem, érzékelem, hogy nem vagyok az ő „szintje”, eszerint is kezelem ezt a nagy szenvedélyt, ami meg sem mozgat igazán.

De mégis, mit tehet az ember, ha felkészületlenül éri, hogy az igazságot az arcába vágják? Tudom, hogy az igazság szabaddá tesz, de mérlegeljünk, hogy mi az a nagy igazság, amit a másik ember még elbír, és mikortól jobb, ha megtartjuk magunknak!