Többször írtunk már az önszeretet fontosságáról. A visszajelzések alapján azonban sokan annyira nem tanultuk meg gyerekként, hogy mi az önszeretet, hogy a legalapvetőbb tudnivalók is hiányoznak ehhez. Pár hete volt ezzel kapcsolatban egy AHA-élményem, ezért úgy gondoltam, hogy megírom ezt a sztorit, hátha valakinek pont ez hozza meg az áttörést. Kicsit úgy fog tűnni, hogy messziről indítok, de a végére össze fog állni a kép, ígérem! :)

A kishúgomnak van egy másfél éves kisfia, az én drága kincs KERESZTFIAM. Nagyon büszke vagyok a testvéremre, mert nagyon szépen neveli a kisfiút. Odaadással, figyelmesen, kedvesen - erre mondják, hogy szeretetfürdőben. És közben annyira boldog a húgom, mindig elmondja nekem, hogy ez élete legboldogabb időszaka. Kívánom neki, hogy örökké tartson! Vannak persze nehézségek, mert sok-sok munka van még a nem teljesen kész házon és mindig rengeteg dologra van szükség, amire elő kell teremteni a pénzt. És mégis, ha a kisfiáról van szó, annyira türelmes és odaadó! Csodálom őt ezért! Persze egy gyereket nem lehet csupán csak agyonszeretni, azért kellenek a korlátok és a határok is. Ehhez kapcsolódik az az élmény, ami olyan meghatározó volt nekem. Hiszen egy kis másfél éves még csinál elég hajmeresztő dolgokat, így az én kis keresztfiam is, bár általában nagyon kiegyensúlyozott és együttműködő gyerek. Az egyik ilyen alkalommal hallottam, ahogyan a testvérem azt mondta neki: “Most csúnya dolgot csináltál!”. És hogy mi ebben a csodálatos? Nos, az, hogy nem a gyereket minősítette (rossz vagy, hülye vagy stb), hanem a viselkedését. És ez egy óriási, eget rengető különbség! Mert így a gyerek azt tanulja meg, hogy lehet jobban csinálni a dolgokat és hogy ő alapvetően jó.

Emlékszem, ha én rosszat csináltam gyerekkoromban, vagy csak meggondolatlanul viselkedtem, engem bizony minősítettek. És így nem volt módom megtanulni, hogy az, amit az ember tesz és az, ami az ember maga, az azért nem pontosan ugyanaz. És azt könnyebb elhinni, hogy tudunk másképp viselkedni, mint azt, hogy teljesen meg tudunk változni. Kőkemény munka volt ezt felnőttként megtanulni. Mennyivel könnyebb lett volna, ha ezt már gyerekként megtanultam volna! Arra is volt példa, hogy a férfi, akit szerettem, olyannyira nem tudott a kettő között különbséget tenni, hogy ha kimondtam, hogy kifejezetten a viselkedésével volt problémám, azt is a személye elleni támadásnak vette. Sajnos, ő sem tanulta meg gyerekként a különbséget, de még szomorúbb, hogy sajnos felnőttként sem fogta az információt, pedig egészen világosan elmondtam neki, többször is.

No és mi ebből a lényeg? Annyi, hogy ha kicsit odafigyelünk arra, hogy miket mondunk és gondolunk egész nap, akkor általában feltűnik, hogy bizony, napjában többször minősítjük saját magunkat: “hülye vagyok, bolond vagyok, idióta vagyok.” Hányszor gondoljuk ezt naponta? Na, ezzel kéne leállni. Helyette kimondani, hogy “ezt most elcsesztem, de majd legközelebb jobban sikerül”. Ez egy nagyon egyszerű lépés, mégis óriási haladást jelent a valódi önszeretet felé. Csak ennyi. Tanuljuk meg, hogy saját magunkat ne minősítsük, maximum a viselkedésünket. És ha ezt más emberekkel kapcsolatban is így tudjuk alkalmazni, akkor sokkal inkább egyensúlyban leszünk magunkkal és a világgal.

(Az írás 2017. május 20-án jelent meg.)