Manapság rengetegszer kell szembesülnünk azzal, hogy hibázni rossz dolog. Megrónak érte az iskolában, a szülők rosszallóan pillantanak ránk, a munkahelyen pedig gyakran meg sem tűrik, ha valaki melléfog. A köztudatban az él, hogy a sikerhez a legmagasabb csúcsra kell törnünk, ne is érjük be kevesebbel. A kudarc a gyengeség jelképe, és mindenáron elkerülendő, mert az semmire nem viszi, akiben nincs meg, ami kell.

Én mégis azt mondom, hogy hibázni jó, mi több, az élet szerves része, és elengedhetetlen a fejlődés szempontjából. Ahelyett, hogy félelemmel és sajnálkozással reagálnánk a hibákra, valójában hálával kéne illetnünk minden egyes félresiklást.

Mit is jelent tulajdonképpen az, hogy hibázni? Mi a kudarc? Nekem úgy tűnik, hogy ezek a fogalmak inkább kapcsolódnak a céljainkhoz és a szándékainkhoz, mint a tényleges valósághoz. Hibázni mindössze annyi tesz, mint más eredményt kapni a várt helyett. Saját elképzelésünk az, ami érzelmileg befolyásol minket az elvárásaink függvényében.

Amikor Thomas A. Edisont a villanykörte tökéletesítése után arról kérdezték, hogy mi motiválta a munka folytatására, hogy tudott továbbmenni ezer meg ezer félresikerült kísérlet után, azt válaszolta, hogy azok egyike sem tekinthető kudarcnak: az ő tudatában ez mindössze annyit jelentett, hogy tízezer módot talált arra, hogyan ne készítsünk izzólámpát.

A tények adottak, azokon nem változtathatunk. Amin változtathatunk, az az, hogyan gondolkozunk a tényekről. Ahelyett, hogy a pillanatnyi hatásoknak engedjük, hogy befolyásoljanak minket, inkább a teljes folyamatra kéne összpontosítanunk. Ekkor a hibák a siker központi részévé válnak, a lépcsőfokokká, amik végül a felhőkarcoló tetejére vezetnek. Mint ahogy minden völgy előbb-utóbb felvezet a hegytetőre, minden egyes hibánk tartalmazza a lehetőséget, hogy azt korrigálva tökéletesítsük, amihez csak hozzákezdtünk, hogy korrigáljuk és bővítsük az átfogó megértésünket az adott dologról.

Ez pedig az a döntés, ami előttünk áll: vajon hagyjuk-e, hogy az észlelésünk határozza meg a reakcióinkat? Engedünk-e a félelemnek? Ha pedig elbukunk egyszer, százszor vagy ezerszer, és a földön fekszünk fáradtan, megtaposva, elgyötörten, vajon megvan-e mégis bennünk a bátorság, hogy felemeljük a fejünket, és azt mondjuk, nem adom fel?