Az a nagy igazság, hogy manapság beszűkültek a személyes találkozások lehetőségei. Hol vannak már a régi szép idők, amikor két ember megtetszett egymásnak, majd egy közös ismerős bemutatta őket, megitták a pertut, aztán elkezdődhetett az ismerkedés? Vagy amikor még volt esély arra, hogy az utcán vagy a buszon nemcsak őrültek szólítanak le? Nos, ezek az idők elmúlni látszanak, de az internetes társkeresés lassan határok és korlátok nélkül működik.
Az első internetes társkeresésem 1998-ra nyúlik vissza, amikor 19 éves voltam és egy közösségi térbe jártam internetezni, havonta kétszer, hiszen otthoni internet még csak nagyon keveseknek adatott meg, munkahelyem pedig még nem volt. Szórakozásból regisztráltam, nem gondoltam, hogy az első fiú, akivel randizni fogok, 6 évig lesz mellettem. Így esett, bár az igaz, hogy a kapcsolatunkban csupán az első 2-3 év volt felhőtlen. Később nagyon különböző irányba változtunk, így vége lett, de az biztos, hogy akkoriban nagyon különlegesnek számítottunk azzal, hogy az interneten ismerkedtünk meg. Ma már ez mindennapos történet.
Ezt követően több, rövidebb-hosszabb ideig tartó románc volt az életemben, ezek többsége internetes társkeresőn indult. Talán egy-két olyan volt, ahol személyes ismeretségből indult a kapcsolat, de tényleg elenyésző volt ezeknek a száma. Elmondhatom tehát, hogy ismerem ezeknek az oldalaknak a legmélyebb bugyrait.
Nem egyszer kaptam ajánlatot arra vonatkozóan, hogy tekintsem meg webkamerán, ahogyan magához nyúl a pasi. Az ilyeneket kapásból kiosztottam. Mégis, mi lenne nekem ebben a jó? Miféle értéktelen, ócska cafkának néz ez az ember engem? Soha nem éltem a felajánlással, de elég hamar megtanultam ezeket kiszűrni.
És aztán vannak azok, akik egyáltalán nem tudnak pozicionálni. Sem engem, sem magukat. Ott látható az adatlapomon, hogy kommunikációval foglalkozom, az újságírás az életem, a hobbim, a mindenem. Erre fel ilyen kommentek jönnek, mint például: “higy, reméj, szeres!”, vagy éppen: “kedvenc filmem - badpenszer”, továbbá: “zenei stílusom - rok, arembi”. Nem érzi, nem érti, hogy a színvonal, az nem egyezik.
Kedvencem, akinek már a bemutatkozásából ordít, hogy barátnője van. Sok esetben a képei között is látható erre utaló jel, például amikor a kép felét levágja, de a nő haja még ott marad a kép szélén. Vagy az a néhány, aki csak azért ír, hogy közölje velem, hogy dagadt vagyok. Köszi, tudom. Oda is van írva. Keressen az, aki szereti a töltött galambot - mert sokan szeretik.
A valaha volt legszörnyűbb randimon egy Quasimodo fogadott, nagy örömmel, hogy milyen nagyon tetszem neki. Háááát, mondom, jól van, menjünk egy kört, hátha csal az első benyomás és majd szimpatikus, kedves lesz a srác. Hát nem, az első benyomás sosem téved. A villamoson rapszöveget nyomott, közben a fogai között szivárgott a vér. Közölte, hogy meghívna egy kólára, de nincs pénze. De esetleg adhatnék neki egy ezrest szombatig. Nem adtam. Másnap e-mailt írt, hogy szívesen találkozna még. Őszintén visszaírtam, hogy bocs, de nem. Egy hétig trágár, undorító e-maileket kaptam ezután. Az hagyján, hogy engem elhordott mindennek, de hogy a kutyámat korcsnak nevezte, arra nincs bocsánat.
Aztán voltak néhány hétig tartó románcok. A jóképű burkoló, aki végül inkább visszament az exéhez. Az olasz pasas, aki évekkel később megtalált a közösségi oldalon, hogy újra szeretne látni és feküdjek le vele. Na, persze, ugyan miért? Már akkor is önző volt, mi változott volna mára? Aztán a szűz programozó. A fickó, aki kispolskival érkezett, amibe legnagyobb csodálkozásomra mégis befértünk. És a pasas, aki hat hét csoda után közölte, hogy neki nem megy a komoly kapcsolat, majd felállt és elment - fél éven belül megnősült, szóval csak velem nem ment valamiért. Van ez így.
Többször megesett, hogy a pasas, akivel együtt voltam egy rövid ideig, néhány randi erejéig, végül rögtön utánam megtalálta a nagy Ő-t és megnősült. Először valami átokra gyanakodtam, de az igazság az, hogy valami olyat nyitok meg bennük, ami által az történik, hogy végül megvilágosodnak, hogy tulajdonképpen ők nősülnének. És a vége az, hogy megállapodnak. Nem velem, mással. Lassan pénzért kellene adnom a randikat, hiszen a siker garantált. Válogatós lennék? Nem hiszem. Méltatlan kapcsolatokba persze nem megyek bele. Ha pedig valamiért azzá válik, kilépek belőle. Többször éreztem úgy, hogy magányos vagyok a kapcsolatomban. Megpróbáltam megoldani. Nem sikerült. Kiléptem.
Most, az okostelefonok elterjedésével már megszűnt a klasszikus társkereső oldalak uralma. Most már a pipálás meg az ikszelés a menő, már nem is az adatlapon található információk, csak egyetlen kép alapján döntünk. A valódi kapcsolatfelvétel, vagy esetleg randevú pedig sok esetben fel sem merül. Eközben a KSH adatai alapján 1,3 millióan, azaz nagyjából minden 8. ember él hazánkban tartós párkapcsolat híján. A magány és az egyedüllét között persze van különbség. Az egyedüllét az a szakasz, amit az ember önismeretre, önfejlesztésre fordíthat. De amikor átcsap magányba, annak betegségek, vagy rosszabb esetben öngyilkosság lehet a vége.
Mi a megoldás? Nos, bezárkózni semmiképp. Első lépésben azt gondolom, minden nap úgy kellene kimennünk az utcára, hogy ha szembejön a nagy Ő, ne meneküljön a másik irányba. Kis smink, kis ruci, csak csinosan. Azután, próbáljunk meg társaságba járni. Koncertek, klubok, mozi, színház - bárhová, csak ne gubbasszunk otthon. És végeredményben használjuk az internetes társkeresőket is - ki tudja, hátha sikerül! Én abban hiszek, hogy Istennek számtalan módja van arra, hogy elhozza a társat, akit nekünk szánt. Ki tudja, hátha lesz egy, csak egyetlen egy olyan férfi, akivel megfelelünk egymásnak és teszünk is azért, hogy ez működjön. Hiszen nem kell sok, csupán egy. Miért ne jöhetne össze?
(Az írás 2016. november 5-én jelent meg.)
