Az embert számtalanszor vágják át élete folyamán. Sokszor olyanok is, akik szeretik. De azt gondolom, a legjobban az fáj, ha az embert egy közeli családtagja ejti át. Ha egy barát, vagy a kedvesünk az, még akkor is könnyebb továbblépni. Engem most a húgom vert át, a piszkos munkát a „kedves” párjára hagyva.

A húgom már jó ideje nem tartja a kapcsolatot a szüleimmel és öcsémmel sem. Évek óta csak hazudik mindenkinek, amire édesapám egy idő után úgy reagált, hogy ő nem fog belehalni abba, hogy a húgommal nem lehet kommunikálni.

A testvérem pár éve elköltözött a párjához, aki az a fajta „férfi”, akivel normális nő nem kezd. Iszik, dohányzik, amióta ismerjük, 4-5 hónapnál tovább nem volt munkahelye. Viszont arra „nem volt eszük”, hogy védekezzenek, így húgom most már a második abortuszán van túl, és van egy majdnem egyéves kislánya, aki a világ legtündéribb hercegnője, de nem ezt a környezetet érdemli, amiben él. A kicsi húgom most már sokadjára játssza el azt, hogy segítséget kér, aztán egyszer csak nem lehet elérni telefonon, se máshogy.

A mostani segítségnyújtásba bele kellett vonnom páromat is, mert kocsi kellett hozzá, nekem pedig még nincs jogsim. Aztán persze az utolsó pillanatban szóltak, hogy megoldották, mert bennünk úgysem lehet megbízni. Azóta a húgom telefonja teljesen véletlenül ki van kapcsolva. Sírtam, de aztán átgondoltam a dolgot.

A húgommal nyilván nem szakíthatom meg a kapcsolatot, mert a kislánya nem érdemli, hogy senki ne vegyen róla tudomást, de a párja innentől számomra megszűnt létezni. Segíteni pedig akkor fogok, ha piros hó esik. Vajon mi a megoldás? Hogy lehet egy olyan emberen segíteni, aki egyre nyomja le magát a mocsárba? És ha valaki segítene, akkor azt is magával húzza. Egyelőre nem tudom a megoldást, de remélem, egyszer megtalálom, mert nagyon hiányzik a tíz évvel ezelőtti vidám, kedves, szerethető kishúgom.