Nemrégiben beszélgettem a barátnőmmel, aki megkérdezte, hogy mit kezdenék az életemmel, ha elhagyna a párom. Mivel az egész köré van felépítve. Mire én azt feleltem, hogy összeomlanék, de nem éri meg úgy benne lenni egy kapcsolatban, ha nem törünk össze, ha vége van. Persze ott van az anyagi oldal is, hogy ki függ kitől, mennyi pénzt „öltünk” bele a kapcsolatba, hova költözünk, ha vége. De ezek mind áthidalható problémák. A neheze a lelki része.

Az én napom csúcspontja, ha hazaérek, és Vele vagyok. El se tudom képzelni, mi lenne, ha az üres lakásba mennék haza. De úgy gondolom, hogy aki nem kockáztat, nem is nyerhet semmit. Egy félig megélt kapcsolatban az öröm, a feloldódás, a biztonságérzet, a bizalom is csak félig élhető át. Egy nagyon jó Pál Feri-idézetet találtam ehhez kapcsolódóan: „Egy valódi, meghitt kapcsolatban épphogy nem őrizzük meg a függetlenségünket, hanem vállaljuk az egybetartozás kockázatát és felelősségét. Amit megőrzünk, az a szabadságunk."

És úgy gondolom, az atya ezzel megint megfogta a lényeget (mint oly sok más gondolatával): ahhoz, hogy összetartozzunk valakivel, az „én”-ből „mi”-vé kell válnunk. Egy másik gondolatával pedig elmélyíti ezt: „Az elmélyült szeretet mindenképpen egyfajta függést is jelent. Szabadon vállat függést. Tehát szó sincs arról, hogy ha egy kicsit is függő helyzetben vagyok, az ártalmas, és ha valakivel kölcsönösen számíthatunk egymásra, az a gyöngeség jele.” Azt gondolom, hogy csak az tudja feladni magát, aki erős, mert nem fél a következményektől.

Ezért legyünk bátrak, és szeressünk teljes szívvel. Adjunk bele mindent, mert egy esetleges későbbi fájdalmat is megér az a boldogság, ami így a miénk lehet. Persze takaréklángon égve is lehet élni, de az élvezet egyértelműen az első esetben nagyobb. Életünk pedig (az én hitem szerint) csak egy van. Igyekszem ezt a legtöbb szépséget megélve kiélvezni.