Ha a mai világban mindenki a divatra fog mindent, engedjétek meg, hogy beálljak a sorba. Rosszindulatúak állítják, „divat” az ételallergia, „divat” a depressziós betegség, unatkozók új divatja lett buzinak lenni és divat különböző agyament kihívásokon részt venni. Bár se rosszindulatú nem vagyok, se nem unatkozom, tapasztalatból állítom, hogy divat antiférfinek lenni, vagy inkább kérdezem: divat antiférfinek lenni?

Bármerre hoz és visz az utam, nagy többségében csak lusta, tohonya, megkeseredett, tiszteletlen, neveletlen, értékrend nélküli, a "lovon fordítva ülő" fiatal és idősödő férfiakba botlok. Oly régóta így van már, hogy bátran kérdezem: hol vannak a gentleman-ek, akik előre köszönnek, akik előre engednek az illemnek megfelelően, akik átvállalják a terhet, amit épp cipelek, lehet az egy karton ásványvíz vagy egy szatyor pézsmapocok. Hol vannak? Segítek: sehol. Szomorú, de nincs egy épkézláb és segítő férfi sem.

A postán a székén pöffeszkedő, 200 kilós, középkorú biztonsági őr végignézi, hogy hatalmas dobozzal lavírozok, miközben látja, hogy a mosolyom nem igazán őszinte. De nem áll fel, nem, mert ő aznap reggel megfogadta, semmi esetre sem tesz olyat, amitől embernek érzi magát. De a hipermarketben a 25 év körüli polcszervízes srác is hagyja, hogy a legfelső polc tetejéről emeljen le a karton tejet. Ezeket az élményeket sokáig ráfogtam az iskolázottságra, a felfordult világra, a fiatalság-bolondságra, csak legyintettem.

Igen ám, de egy nívós bankba tett látogatásom során tapasztalt sérelmemet mire fogjam?! Öltönyös, kinyalt képű, kivixelt lakkcipős menedzserek parádéznak stricinek öltözve, egymást túllicitálva, miközben a liftbe beszállva fittyet hánynak az alap illemszabályra, és köszönés nélkül nyomják meg az épp aktuális emelet gombját. Tanult emberek, akik a világot irányítók közé tartoznak, de még náluk sem divat a tisztelet.

Szeretek az édesapámmal megjelenni, az utcán végigmenni, mert ő még Férfi.
Emlékszem, fiatal lányként mindig megmosolyogtam a mondatait. Kisvárosban éltünk, a szüleim ott élnek most is, Apa rengeteg embert ismer. Nem hallottam mást, mint „Kézcsókom, Drága”; „Kezit csókolom, Doktornő”; „Parancsoljon, Aranyos”; „Tiszteletem”… Apukám magázza az édesanyját, és a mai napig lecipeli a pakkom a kocsihoz, ha Pestre indulok. Nem divatból, hanem önzetlenségből és jólneveltségből.

Én nem tudom, mi lesz ebből a világból, a társadalomból, a férfi-női szerepekből, de ahogy látom a jelent és sejtem a jövőt, visszasírom a 18. századi Angliát akár, ahol a tisztek tudták, mi az a jómodor.

(Az írás 2016. január 27-én jelent meg.)