Számomra új értelmet nyert a nizzai merénylet után az egykori dal. Európa, megőrültél? Hova lett a természetes védelmi ösztönöd? És hol vannak az eddig nagypofájú jogvédők? Hol lapítanak a ránk, barátaink, családtagjaink életére törő, védtelen civileket lemészároló gyilkosok tudatlan és bárgyú európai barátai? Most megint mit fog mondani a pápa? Hogy a mennybe jutottak? Nekem ez már nem elegendő! Hol vannak a katonák? És mondjátok, miért van így?

Igen, hol vannak a katonák, akik megvédik a határainkat? Nem csak a magyar határt, hanem az európai határokat, a közös Európánk, a régi Európánk határait. Hol vannak a katonák, akik megvédik az értékeinket? Igen, az értékeinket. Milyen értékekről beszélek? A biztonságról. A biztonságról, ami Európa sajátja volt a világégés után. Mert bárhol lehetett törzsi villongás, csata, háború az Európán kívüli világban, Európa békés volt. Egy sziget volt, a béke szigete, ahol a fegyverek hallgattak és daloltak a múzsák.

Hol van már az a Nizza, ahol Lütyő felügyelő a kelekótya, ütődött kollegáival üldözte a nem létező bűnt? Hova lett az az Európa, ahol eszünkbe sem jutott terror vagy bármiféle támadás ellenünk, európaiak ellen? Mondjátok, hogy hol van a természetes védelmi ösztönünk, amivel egykor megvédtük a mieinket? A megszerzett javainkat, a tisztes szegénységünket,  az átjárhatatlan határainkat, a szárnyaló szabadságunkat, a mindennél drágább családunkat, a sosem látott ismeretleneket, a sokszínű világnézetünket, a szürke nihilizmusunkat, a kihaló hitünket, a terjedő hitetlenségünket,  a szertefoszló álmainkat, az erősödő empirizmusunkat, az értéktelen értékeinket, az értékes emlékeinket, a büszke vívmányainkat, a tanító kudarcainkat, az értelmet kereső gondolatainkat, a szívre vágyó érzelmeinket, a megújuló eszméinket, az érthető kiábrándultságunkat, az emberi méltóságunkat, a kegyes méltányosságunkat, a mindenkinél fontosabb gyermekeinket, a drága szüleinket, a hatalmas légtereinket, a parcellányi földjeinket, a zsúfolt városainkat, a félelmes erdeinket, a szerelmes verseinket, a szigorú törvényeinket, a roskadozó templomainkat, a csillogó parlamentjeinket, a különböző világnézeteinket, a zsúfolt utcáinkat, a tiszta tavainkat, a rövid szoknyákat, a hosszú reverendáinkat, pajzán festményeinket, szenteket ábrázoló freskóinkat, a sejtelmes kereszténységünket, az istenverte ateizmusunkat, a lepel nélküli arcokat, a színes sminkjeinket, a dicső múltunkat, a biztató jövőnket?

Mondjátok meg nekem, hogy hol vannak a katonák, akik megvédik az az életünket?