Azt mondják, a valódi hősök köztünk élnek. És valóban, olykor egy véletlen folytán válik valaki hőssé, máskor a kitartása vagy a cselekedetei miatt, de az biztos, hogy a hősök erősek, tiszták és mindannyiunk számára utat mutatnak. Az utóbbi időben három olyan nőről olvastam, akiknek a bátorsága és a kitartása csodálattal töltött el. Ők mind olyan nők, akik náluknál sokkal hatalmasabb dolog felett arattak diadalt, így méltán szolgálhatnak példaképül.

Immaculée Ilibagiza:

Ruanda egy Magyarországnál kb. három és félszer kisebb állam Afrika középső részén. Viszonylag fejletlen ország, sokan élnek földművelésből, az emberek 45%-a írástudatlan. Két nép lakja: a hutuk és a tuszik. Ők tulajdonképpen nem is két különböző nép, hanem egyazon nép két osztálya. A tuszik az előkelőbbek, a hutuk pedig a köznép (földművesek). Az 1930-as évektől kezdve ellentét volt a két kaszt között, a tuszik, bár kevesebben voltak, mégis nagyobb szerepet kaptak az államigazgatásban. A konfliktus 1994-ben vett végzetes irányt, amikor a hutuk machetékkel felfegyverkezve több százezer tuszit lemészároltak, vagy/és súlyosan megsebesítettek. Sokszor a saját szomszédaik, korábbi barátaik indultak el és ölték a tuszikat, százezerszám. A világ csak tétlenül nézte, mi folyt Ruandában, 3 hónapon keresztül. Egyetlen ország, egyetlen hatalom sem sietett a tuszik segítségére. A mérsékelt hutuk, akik nem értettek egyet a népirtással, sok tuszit megmentettek. Immaculée Ilibagiza 22 éves volt a népirtás idején és az ország legjobb főiskolájára járt. A hétvégére hazament meglátogatni a családját, amikor elszabadult a pokol. Édesapja még gyorsan átküldte egyetlen lányát a szomszédba, a mérsékelt hutu lelkészhez, aki 8 tuszi nőt rejtegetett egy aprócska, alig 2-3 nm-es fürdőszobában 91 napon keresztül. Három hónapig folyt az iszonyatos vérontás, ezalatt többször átkutatták a házat, de nem találták meg a rejtőzködő tuszi nőket. Három hónap után volt lehetőségük kiszabadulni az aprócska fürdőszobából. Ezalatt alig ettek, nem fürödtek és csak ülve alhattak valamennyit. Immaculée családját egy közeli ismerős hutu férfi mészárolta le. Ő megbocsátott. Ma sikeres író és motivációs előadó. Ruandában a népirtás előtt 7 milliós lakosság élt, melyből a népirtás után 5,5 milliós népesség maradt. Nagyobb részük meghalt, kisebb részük elmenekült. A mai napig sokan élnek csonka testrészekkel, súlyos sebhelyekkel.

Hyeonseo Lee:

Észak-Koreában, a világ legelzártabb országában, a kommunista diktatúrában a nép éhezik, mégis imádni kell a Kim-dinasztiát. 200.000 politikai fogoly él koncentrációs táborokban. Sokan eleve oda születtek, de egyébként sem nehéz bekerülni: elegendő, ha valaki az utcán véletlenül rálép vagy ráül egy propaganda-kiadványra, amin a Kedves Vezető arcképe látható, már viszik is. Borzasztó kínzásokat kell elszenvedniük az embereknek, sokan éheznek, állandó félelemben élnek és tudatlanságban vannak tartva. Nem tudnak a külvilágról, csak annyit, amennyit a párt jónak gondol. Hazudnak nekik, ők pedig elhiszik, hogy az országuk dicső és virágzó, csodálatos teljesítménnyel. Hyeonseo Lee véletlenül szökött meg innen 17 éves korában. Az északi határnál egy széles, kacskaringós folyó választja el Észak-Koreát Kínától. Ennek a folyónak a partjánál élt a családjával. A nagybátyját szerette volna meglátogatni Kínában, ezért egy éjjel átkelt a folyón (többen megteszik, a csempészáruknak óriási piaca van). Ezután több évig bujkált Kínában, majd eljutott Dél-Koreába. Élete során, a bujkálások miatt hét különböző néven élt, ezért adta a könyvének azt a címet: “A lány hét névvel”. Amikor azonban arról volt szó, hogy a családját is kimenekítse a diktatúrából, vállalva a legsúlyosabb veszélyt, hogy akár halálra is ítélhetik, visszament értük és őket is kihozta az országból. Ma Dél-Koreában él és abban bízik, hogy Észak-Korea egyszer felszabadul.

Waris Dirie:

A 90-es években a szupermodelleknek óriási rajongótáboruk volt. Engem nagyon megfogott akkor az egyikük szépsége, pedig még fogalmam sem volt, mi van a mosoly mögött. Waris Szomáliában született, 1965-ben, ám fogalma sincs, melyik napon vagy melyik hónapban. Egyszerűen nem tartották számon. A családja nomád életet élt. Minden évben jött egy asszony, aki életlen pengéjével a soron következő kislányok nemi szervét megcsonkította, majd koszos cérnájával összevarrta, hogy csak egy minimális lyuk maradjon, ahol a vizelet és a majdani menstruációs vér távozni tudjon. A “műtétet” sokan nem élték túl, Waris is belebetegedett. Ötéves volt ekkor. Tizenhárom évesen apja hozzá akarta adni egy öregemberhez, ekkor ő megszökött és több tíz kilométert gyalogolt az afrikai vadonban, hogy eljusson távoli rokonaihoz, a fővárosba. Egyik nagynénje vitte magával Londonba, takarítónőnek, ahol hamarosan felfedezték mint modellt. Évek múlva derült fény arra, hogy a csonkítás következtében vannak iszonyatos menstruációs görcsei. A nőgyógyász próbálta helyrehozni, amit lehetett, de a csikló hiányát nem tudta pótolni. Waris ma ENSZ-nagykövet, nagy erőkkel harcol azért, hogy ezt az őrült hagyományt, a kislányok megcsonkítását végre fejezzék be. Férjhez ment és van egy fia, életéből nemcsak könyv készült (A sivatag virága), de film is.

Valahol mind hősök vagyunk, a saját életünkben, a családunkban, a munkánkban. Mégis, ha ezekre a nőkre a gondolok, akik mind valami olyasmire hívják fel a figyelmünket, ami mostanában zajlik, zajlott a világban és pokolian igazságtalan, csodálom őket. Nem kell mindannyiunknak ilyenné válni, de azért gondoljunk rájuk azzal a tisztelettel, amit megérdemelnek!