Nagyon szeretek szerelmes lenni. De nem azon a gyomorszorító, bizonytalankodó módon, ahogy az az elején van. Amikor még félve nézi az ember lánya a telefonját, hogy a másiknak is eszébe jutott-e, és a boldog várakozásba mindig egy kis félelem vegyül. Hisz nem ismerjük egymás jeleit, még nem tudtuk egymáshoz igazítani az igényeinket.

Én a biztonságot szeretem. Azt, hogy tudom, ha elindulok haza a munkából, Ő otthon vár. És ha véletlenül nem is, akkor hív napközben, hogy összefutna egy barátjával este, és én boldog nyugalomban várom haza. Ugyanúgy megmozgat az illata, a mosolya és a férfias szépsége, mint az elején, de e mögött már ott van az a néhány év, az együtt végigküzdött dolgok, a közösen átélt boldogságok. Minden rezdülését ismerem. És lehet, néha, ha összecsapnak a hullámok fölöttünk, elsírom magam. Ha kicsit mogorvábban szól hozzám, rosszulesik, de megkönnyebbülten mosolygok magamban, amikor suta viccelődéssel kér bocsánatot.

Mára Ő is megtanulta, hogyha kicsit magamba fordulok, az nem neki szól, csak így birkózom meg a nyomással. Igazán szerencsésnek érzem magam. Nem „pasim” van, hanem társam, akivel, úgy érzem, minden szinten kielégítjük egymást, és ismerve egymás hibáit is, együtt tervezzük a jövőt.

Tudom, hogy nem lesz mindig ilyen napfényes és magától értetődő a kapcsolatunk, de ha erős alapra építjük, akkor van esélyünk egy életen át kitartani egymás mellett, egymásért. Meglátjuk, mit hoz a jövő, egyelőre élvezem, amim van, és dolgozom rajta, hogy meg is maradjon.