Sétálok a szép tavaszi napon a városban. Nyüzsgés, fiatalok ülnek a padokon, leheverednek a parkok fái alatt, beszélgetnek, nevetnek, nézik a kék égen a felhők vonulását, hisznek a mában és várják a holnapot.
Gimnazisták és egyetemisták, akik olvasták és hallották már József Attila verseit, akik talán még tudják, hogy egy nagyon kevesek által járt utat tett meg ez a költő, hogy a nyomorúságból, a semmivel a zsebében, a daccal, konokul makacs hittel önmagában elért oda, ahová elhatározta, hogy menni fog: a Parnasszusra. Vajon ezek a középiskolások beleremegnek még, libabőrösek lesznek attól a gondolatiságtól, amit A Dunánál című vers jelent? Megmozdul bennük a tizen- és huszonéves korban mindennél erősebb vágy, hogy megmutassák a világnak, de legelsősorban saját maguknak, mit is jelent, amikor József Attila azt írta, hogy „A világ vagyok - minden, ami/ volt, van:/a sok nemzedék, mely egymásra tör"? Ha szerelmesek, ők is gondolnak az Ódára, ha szakítanak, majd újra összejönnek, elküldik még egymásnak e-mailben mondjuk az említett vers zárójelbe tett versszakának két sorát: „visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak?” Megértik fiatal fejjel, ismerik azt az érzést, amit egy-egy csalódás és bukás után az ifjúi hévvel tett nagy elhatározások sokszor kudarcra ítélt volta jelent, amit a költő úgy fogalmazott, hogy „tejfoggal kőbe miért haraptál?”
József Attila kései versei gyakori érettségi tétel. Mit jelent ma egy diáknak az, hogy „akárhogyan lesz, immár kész a leltár / éltem és ebbe más is belehalt már”? Vajon rádöbbennek majd arra, hogy József Attila az évek múlásával egyre jobban felértékelődik bennünk, és ahogy élünk, úgy kerül még közelebb hozzánk, hiszen a legnagyobb gyönyörűségek és legfájóbb sebek ott vannak a verseiben? Hogy amikor azt kiáltja, hogy nagyon fáj, az több millió magyar szívének feljajdulását jelenti, hogy mindannyian felismerjük azt, hogy „tudod, hogy nincs bocsánat…”? Hogy igazából minden magyar ember érettségi bizonyítványába bele kellene írni azt a pár sort, hogy „ne vádolj, ne fogadkozz,/ ne légy komisz magadhoz, /ne hódolj és ne hódíts,/ ne csatlakozz a hadhoz.”
Én bízom abban, hogy a mai fiatalok is megtalálják József Attila verseit maguknak, és később is visszatalálnak hozzájuk, hogy megérzik bennük az egyetemes emberi létezés legmélyebb és leglényegibb valóságát, amit a világirodalomban is csak nagyon keveseknek sikerült kifejezni.
Sétálok tovább. Ma a költészet napja van, vagy az is lehet, hogy inkább leülök a rakodópart alsó kövén és nézem, hogy úszik el a dinnyehéj… És pontosan tudom, ahogy tudja ott mellettem az a két könyvet olvasó diák is, hogy „fecseg a felszín és hallgat a mély”…
