…Én ezeken a hajnalokon úgy érzem, hogy nekünk van a világon a legjobb dolgunk. Ami egy materialista ember számára fagyos időjárás, felújításra szoruló lakóingatlan, elavult fűtésrendszer, háziállat, akit etetni kell, nekünk az Isten kegyelme. Néhány lassan cammogó hajnali perc a teljes békesség állapotában, a Jóisten éppen, hogy csak le nem ül mellém a fásládára. Aztán az is lehet, hogy odaül, mert elférünk rajta ketten.

Az ember, ahogy telik az élete, vágyik dolgokra. Olyanokra, amikre mindenki más. Aztán egyszer csak felkarolja az Isten, és az ember érezni kezdi, hogy minden nehézség ellenére nincs magára hagyva a világban. Megérti, megérzi, hogy mi a legnagyobb érték a világon. Megérti, hogy nem a siker az életben, a jó munkahely, a biztos anyagi háttér a záloga a békességnek, hanem éppen fordítva. Ha békesség van, minden van. Ha megtaláljuk a békét, lesz az életben siker, jó munkahely, biztos anyagi háttér.

A békesség olyan az emberben, mint a sparheltben a szétterülő, izzó parázs. Nem olyan látványos, mint a kihívóan fickándozó lángnyelvek. Masszív alap, amire fahasábokat rakva megszületik az éltető energia. Ami lobog, lángol, dolgozik, teszi, amit kell. Így táplálva a békességet kívülről és belülről. Összeboronálva a parázs békéjét a lélek parazsával.

(Az írás 2015. november 29-én jelent meg.)