Mozgalmas életet élünk napjainkban. Szó szerint mobilabb a világ, illetve a világban élő emberek. Az általam leírtakhoz semmiben sem hasonlító „menekült” invázióról eltekintve jó dolog ez, hiszen már a középkori peregrinus diákok óta tudjuk, hogy az utazás, az út mindig tanulás is. Egy másik ország praktikus szokásaira, élő hagyományaira történő rácsodálkozás, egy másik nyelv elsajátítása, egy, a sajátunktól különböző kultúra megismerése szép és hasznos dolog nem csak az egyén, hanem egész közössége számára. Persze általában csak akkor, ha ez az ismerkedés ideiglenes.
Hiszem, hogy minden külföldön tanuló és dolgozó fiatal potenciális kincs, és idővel saját közösségünk javára válik. A bennünket körbevevő Y, illetve Z generációs fiatalok egy része vagy már eleve külföldi egyetemen kezdte meg tanulmányait, vagy valamilyen állami, illetve egyetemi ösztöndíjjal egy-két szemeszterre kimegy valamelyik nyugat-európai egyetemre tanulni. Bármit is mondanak a politikai megmondók, ebben a jelenségben az idegen nyelvek tökéletesebb elsajátításának szándéka vagy az itthoni megélhetési gondok éppúgy benne vannak, mint a fiatalkori kalandvágy, a tudatos karrierépítés vagy akár a magyar politikai rendszertől való iszony.
Azoknak, akik iskoláik elvégzése után, vagy pont ezek hiánya miatt próbálnak külföldön szerencsét, a jobb élet és a könnyebb megélhetés érdekében, szintén igazuk van. A nyugati államokban ugyanis még mindig hozzávetőlegesen a tízszeresét kapja meg ugyanazért a munkáért egy munkavállaló, mint itthon. Sajnos a rendszerváltoztatás utáni gazdaságpolitikánk láttán ennek megváltoztatására egyetlen kormánynak sem volt ciklusokon átívelő koncepciója, sőt ami még ennél is rosszabb, sok esetben még a magyar ember életének jobbítására irányuló szándék is hiányzott a „hazai” politikai garnitúrából. Az az igazság, hogy a magyar embert és népet megalázó az a parlamenti látkép, ami ’89 óta ránk borul. Ezt tudomásul véve rengeteg gyermekkori barátom ment ki elsősorban Franciaországba, Angliába, Ausztriába, Németországba dolgozni.
Itt jegyezném meg, hogy aki ezt a jelenlegi „migráns” invázióhoz látja hasonlónak, az vagy vak, vagy már nem ugyanazt a műsort nézi, mint az épeszű emberek. Egy magyar Erasmus-ösztöndíjas leányzót valahogy sosem tudtam igazán jó szívvel egy afrikai, irreguláris és egyébként muszlim katonával összehasonlítani. De ezeknek az európai kultúrától fényévnyi távolságra lévő tömegeknek célja sem ugyanaz, mint a honfitársainké.
A végleges „letelepedés” mögé rejtett hódítási szándék, a megcélzott kontinens és ország irányába intoleráns bevándorlás, az őslakosokat hitetlen „gyaurként” kezelő világnézet nem lehet egyenértékű a fentiekkel. Nem beszélve arról, hogy az én barátaim egy része néhány év után hazajött, és a kint „összekarcolt” pénzből elindította saját vendéglátóhelyét, vállalkozását.
Igen, vannak, akik egyelőre még kint maradtak. Ennek ellenére az én környezetemben nagyon kevés olyan ember van, aki véglegesnek tekintené kint tartózkodását. Egyelőre még várnak, mindenki valami másra és másra. Van, aki egy jobb és igazabb politikai környezetről álmodik, van, aki még mindig pénzt gyűjt, van, aki már a kinti nyugdíjra gyúr, és persze van sajnos olyan is, aki, bár azt mondja, jövőre hazajön, de már ezt mondja öt éve, és valószínűleg soha nem fog már hazatérni. Pedig hiszem, hogy minden embernek a saját hazájában kell megtalálnia a boldogságot. Nekem ebben a témában Csoóri Sándor Idegszálaival a szél című örökérvényű verssorai jutnak mindig eszembe, mely így hangzik:
Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.
Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.
Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.
Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé
földed nyomorúsága.
Mint húsban vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha már sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.