Kommunikáció szakon diplomáztam. A minap fültanúja voltam egy olyan beszélgetésnek, miszerint ez egy „kamu diploma”. Nem akarok rosszindulatú lenni, mert szerintem nem a diploma tesz emberré, de annak, aki ezt a kijelentést tette, nincs sem „kamu”, sem igazi diplomája. Nyilván azonnal éreztem, hogy ez a történet itt most nem nekem kell, hogy fájjon, hanem talán ő érzi magát kevesebbnek, mint ami lehetne és így védekezik, de mégsem esett jól, hogy lebecsülte azt, amiért megdolgoztam. Kőkeményen.
Nagyon TERHELT családból származom. Az általános iskolát úgy szenvedtem végig, az osztálytársaimtól érkező lelki és fizikai terrorban, hogy minden nap úgy mentem be, hogy azt hittem, aznap már tényleg belehalok a megaláztatásokba. Barátaim nem voltak. A könyvtárban viszont nyugalmat leltem. Örömmel és szívesen olvastam. A szüleim nem foglalkoztak a taníttatásommal, így a felnőttek általános iskolájában, bűnözőpalánták között szereztem meg végül a bizonyítványt. Ezután estin érettségiztem, ami biztosan nem sikerült volna az akkori párom támogatása nélkül. Ezt követően még elvégeztem egy OKJ-s képzést, reklám és marketing szakirányban. Egyre jobb munkahelyeim lettek, köszönhetően a természetes intelligenciámnak, a szorgalmamnak, az olvasás miatt kialakult műveltségemnek is talán. Sokáig nem is hiányzott a diploma az életemből. De aztán úgy éreztem, hogy nem vagyok önazonos, mert titkon arra vágytam, hogy a családból elsőként nekem mégis meglegyen. És akkor megismertem egy fiút, akivel talán két-három hetet töltöttem, majd nyomtalanul eltűnt az életemből. Ő mutatott irányt azzal, hogy sziporkázóan okos, széles látókörű és vicces volt, amit ő avval indokolt, hogy kommunikáció és médiatudomány szakon végzett. Az életemből eltűnt, de a nyomát otthagyta. Érdeklődtem a képzés iránt és úgy döntöttem, belevágok. Három éven keresztül, rengeteg szombatom nem szórakozással, hanem tanulással telt. Volt, hogy reggeltől estig, 12 órát ültem az iskolapadban és este nem fáradtan mentem haza, hanem mámorosan attól a csodától, hogy mennyivel okosabb lettem, mint amilyen reggel voltam. Emellett persze végeztem a munkámat főállásban, illetve írtam a cikkeimet is, működtettem a párkapcsolatomat, helytálltam nőként is. Volt, hogy a karácsonyt és a szilvesztert is a kommunikációelméletről szóló tankönyv fölött töltöttem. Volt, amikor éjszakába nyúlóan tanultam. De megcsináltam. És megérte. Minden perc, amit az akkori BKF, most már Metropolitan Egyetem falain belül tölthettem, egy csoda volt.
A szakdolgozatomat politikai kríziskommunikációból írtam, ami nem volt egyszerű vállalás, de egy 120 oldalas, kitűnőre minősített írás született, ami után a záróvizsgát is letettem, szintén kitűnőre. Igaz, hogy egy betegség miatt halasztanom kellett, de megcsináltam. Célom volt, megdolgoztam érte, áthidaltam a nehézségeket és sikerült! És erre jön valaki, aki nem tette meg ugyanezeket, és mégis leminősíti azt a bizonyítványt, amiért én megdolgoztam? Mégis, hogyan veszi a bátorságot arra, hogy olyan dologról nyilvánítson véleményt, amiről fogalma sincs?
Azt gondolom, hogy biztosan kevésbé volt nehéz lediplomáznom, mintha mondjuk aktuárius szakközgazdász vagy statisztikus lennék, de nem hiszem, hogy az én tudásom kevesebbet ér. Divat lenézni a bölcsészeket is, mintha semmihez sem értenének a sörözésen meg a tarisznyaviselésen kívül, de ez sem helytálló, azt kell hogy mondjam. Sok olyan bölcsészt ismerek, akik okosak és remekül helytállnak a világban. Mint ahogyan kiváló, többnyire diploma nélküli szakembereket is: pékeket, tűzoltókat, kereskedőket, de akár ügyfélszolgálatosokat, ápolókat - hála és tisztelet nekik.
Nem a diploma megléte tesz okos és jó emberré. Mint ahogyan a hiánya miatt sem lesz valaki buta vagy gonosz. De amiatt, ha mások munkáját, erőfeszítéseit, tudását lenézi, annál inkább. Sokkal hasznosabb, ha azon dolgozunk, hogy előrelépjünk, többre vigyük! Mert ha én meg tudtam csinálni, bárkinek sikerülhet!
