Amit tegnap láttam, virtuálisan elhelyezem a karácsonyfa alatt. Mert az a néhány másodperc egy igazi ajándék volt számomra. Csoda.

Egy ismerősünknél jártunk. Utoljára nyáron voltunk nála. Látom, hogy a Foltos nevű, hatalmas testű kutyája mellett egy kis ügyes fekete is jön kaput nyitni. Elismerően szólunk az új kutyáról. Tényleg aranyos. Kiderül, hogy csak előző nap csapódott hozzájuk. Mindez nem látszik, önfeledten kergeti egymást a két kutya. Persze amikor Foltos önfeledten kerget, jobb vigyázni, mert ha csak elszalad mellettünk, a menetszele is felborít. Lemegyünk a műhelybe. Beszélgetünk. Szokásos témák, semmi extra. Aztán egyszer csak Foltos az újdonsült kis barátja mellé ül. Jobb első lábával szabályosan átkarolja. Mint ahogyan egy ember átkarol a karjával. Foltos egyre közelebb hajol a fekete kutyushoz, majd nyalogatni kezdi a fejét. És eközben végig magához öleli. Három férfi, állunk ott bent, a kis műhelyben, és felváltva nézünk egymásra. Tipikusan, „ha nem látom, nem hiszem el” helyzet. Olyan melegség, kedvesség, szeretet töltötte el a szívemet, hogy ha ilyet venni lehetne a boltban, mindennap boltba járnék érte. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy gyorsan a telefon után kapjak, és legalább le tudjam fotózni ezt a kegyelmi másodperceket adó jelenetet.

Nem akarom túlzott szentimentalizmussal agyonvágni a lényeget, sem belemagyarázni többet ebbe, mint ami, mert az is éppen elég. De egy picit gondoljunk bele: van-e határa a szeretetnek? Nyilvánvaló, hogy Foltos és az új társa az első pillanattól kezdve szeretik egymást. Mint ahogyan tudom, hogy a mi menhelyről kihozott Fürgénk is az első pillanattól kezdve ugyanazzal a végtelen szeretettel viseltet irántunk, ahogyan érez most is, három és fél év után. A kutyák szeretetét nem rontja el, nem szorítja korlátok közé semmi. Szűretlenül adják át, úgy, ahogyan ők is kapják. Meggyőződésem, hogy a kutyák (és más állatok is) erre tanítanak minket.

Régebben kicsit rossz néven vettem, ha azt hallottam, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Mert emögött az is ott van, hogy a lényegről, a Megváltó születéséről elterelődjön a figyelem. Pedig, teljesen világos, hogy a karácsony egyébként tényleg a szeretet ünnepe. Az isteni szeretet ünnepe. Amivel fel kell töltekeznünk, és egymást kell vele erősítenünk.

Régebben csak egy szép kis táblát láttam benne, de most már tudom, hogy miért függött ez a szöveg nagyszüleim lakásának falán: „A szeretet soha el nem fogy” (Pál Apostol korinthusbeliekhez írt első levele).

Mert a szeretet időtlen, végtelen és mindenhol ott van. Éppen úgy, mint az, akitől kiárad: Jézus. Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele, hogy vele élünk-e.

Áldott karácsonyt és áldott hétköznapokat kívánok!

(Cikkünk 2016. december 16-án jelent meg.)