A családunkban szokás, hogy megkereszteljük a gyermekeket. Családi anekdota, hogy az unokahúgom keresztelőjén 2,5 éves voltam, cuki, fürtös, szép arcú és nagyon cserfes kislány. A templomba belépve egy nagy képet láttunk Jézusról. A kép láttán kellően hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja, lelkendezve mondogattam, hogy “ott a Sandokan!”, a korszellemnek megfelelően. Végül is, hasonlít! :)

Van nekem egy tündér, aranyos kis unokaöcsém, aki most volt 10 hónapos. Még a születése előtt megkért a testvérem, hogy legyek a keresztanyja a kicsinek. A keresztapa a gyermek édesapjának a családjából lett felkérve, így az már jó előre meg volt beszélve, hogy majd mi leszünk azok, akik keresztvíz alá tartjuk a kisdedet.

Télen született a baba, ezért egészen kicsi korában nem akartuk az utazással és a keresztelővel kapcsolatos macerálásnak kitenni, a nyár pedig észrevétlenül elsuhant, aminek legfőbb oka az volt, hogy a húgomék házán még sok a tennivaló, így a hétvégéket inkább a ház építésével, szépítésével töltötték, én pedig segítettem, ha tudtam, leginkább a baba körül. Aztán észbe kaptunk, hogy nemsokára újra tél lesz, nem akartuk tovább halogatni a keresztelőt, ezért gyorsan megbeszéltük a templomban az időpontot és nekiálltunk keresztelőruhát, cipőt, sapkát keresni. Ez nem volt egyszerű történet, ugyanis a kicsi fiú méretében fehér rugdalózót már nem árulnak, ezért egy szép kantáros nadrágot, inget, csokornyakkendőt és mellényt szereztünk be neki, amiben csoda csinos volt.

A húgom kisfia olyan gyermek, amilyenről mindenki álmodik. Szép, okos, kedves. Már egészen pici korától végigalussza az éjszakákat, szépen eszik, nem válogat. Ügyesen fejlődik és sokat mosolyog. Kedves szokásunk, hogy amikor találkozunk, összedugjuk a homlokunkat. Először én csináltam, de hamar megtanulta, már ő csinálja, és cukin felhúzza az orrát, úgy mosolyog közben. Ha tartom a tenyerem, belecsap. Integet, amikor elmegyek. Ropit eszik a négy fogával. És ezt a négy kis fogacskát reggel és este megmossa a pici fogkeféjével. Persze még csak képletesen, de szépen kialakul a rutin, amit most kell megalapozni, hogy 50 év múlva ne ugyanennyi foga legyen. Ha mesét olvasunk neki, figyelmesen hallgatja. Szóval azt hittem, hogy az én csodálatos, imádnivaló kis unokaöcsémmel már így is olyan jó a kapcsolatom, hogy ezen egy keresztelő már nem tud sokat dobni. Mostanában sok olyan példát hallottam, hogy a szülők kijelölnek egy barátot, rokont, bárkit, hogy ő a keresztszülő, de keresztelési szertartást konkrétan nem tartanak. Mi azt tudtuk, hogy a családunknak fontos, hogy ténylegesen legyen keresztelő, de azt, hogy végül mekkora érzelmi töltetet ad, magam is csodálkozással teli örömmel éltem meg.

Egy olyan lelkész végezte a szertartást, akit nagyon nagyra tartok és évek óta a szívembe fogadtam. Nem megyek minden héten templomba, de olykor elmegyek meghallgatni őt. A keresztelés alatt a kisfiúcska végig csendben volt, figyelt, még a keresztvíztől sem sírt. Mind a szertartást, mind az utána következő istentiszteletet türelmesen viselte. Kicsit el is aludt közben. A végén, amikor többen körbeállták, persze, eltörött a mécses, de ez teljesen érthető volt, addigra már esedékes volt a pelenkacsere, és el is fáradt. Hazamentünk és tartottunk egy kis családi összejövetelt. Én pedig azt éreztem, hogy egy hegyet is képes lennék elhordani ezért a gyerekért.

Az az érzés volt bennem, hogy én most valóban vállaltam egy szent, örök kötelezettséget arra, hogy ezt a kisfiút mindentől megvédjem, hogy mindig mellette álljak és utolsó csepp véremig harcoljak érte, ha kell. És bár nem vagyok házas, de akkor megfogalmazódott bennem az, hogy a házasságkötés sem a “papír miatt” történik. Hanem mert kimondani Isten előtt, hogy valamit felvállalunk és legjobb tudásunk szerint cselekszünk, meg van töltve valami olyan tartalommal, ami sokkal hatalmasabb, sokkal örömtelibb, sokkal magasztosabb.

Sok vád éri az egyházat, hogy nem tud haladni a korszellemmel; ezek a vádak nem is mindig alaptalanok, ha őszinték akarunk lenni. De még mindig azt érzem, hogy ha ezer évig megfelelt nekünk a kereszténység és irányt mutatott, akkor azért az jó, ha ezeket az igazodási pontokat megtartjuk. Még akkor is, ha új energiák, magasabb tudatossági szint van jelen már a világban. Lehet az új tudást integrálni a régire és úgy haladni a korral, hogy közben a régi értékeket sem hajítjuk el.

És ha továbbgondolom ezt, akkor azt is világosan érzem, hogy egy gyereknek talán azzal adhatjuk a legtöbbet, ha megtanítjuk neki, hogy van kiben hinni és bízni. Mert ezzel a biztonságot és a reményt is megtanulja. És ahogy mondani szokták, zuhanó repülőn ritkán vannak ateisták. De miért kellene megvárnunk, míg lezuhan a repülő…?