A 70-es évek utolsó évében születtem. Gyerekként még az is elérhetetlen volt, hogy egyáltalán telefonunk legyen. Az első karácsonyomon 10 hónapos voltam, sikerült almának néznem a piros üveggömböt és a frissen kibújt kis fogaimmal egy óvatlan pillanatban bele is haraptam. Nem volt mobiltelefon, amivel ügyeletet lehetett volna hívni. Kiszedték a szilánkokat a számból és ment tovább az élet.
A telefonnak kamaszként sem éreztem hiányát. Kiterjedt baráti köröm és rengeteg időm volt. Ha valaki hiányzott, egyszerűen csak beállítottam hozzá. Ha nem volt otthon a barátnőm, vártam rá valamennyit, addig pedig beszélgettem a családtagjaival. Milyen jó is volt ismerni egymás szüleit, testvéreit! Ma már el sem tudjuk képzelni, de tényleg így volt. Ha akartunk egymástól valamit, meglátogattuk egymást.
Az internetet viszonylag korán, 1996-ban már rendszeresen használtam, egy nyilvános, alapítványi irodában, ahová 2-3 hétre előre be kellett jelentkezni. Élénken emlékszem a Web 1.0-ra és az Inda nevű társkeresőre, ahol az első komolyabb barátomat megismertem. Keresőnek a Yahoo-t és az Altavistát használtuk (sőt, magyar kereséshez az Altavizslát), Netscape Navigator programmal böngésztünk és minden oldal betöltésére jó hosszan vártunk. Ekkor már volt otthon vezetékes telefonunk, de a számítógép és a mobiltelefon még csak álom volt nekünk. Akinek volt, azt persze nagyon irigyeltük érte.
Barátnőmnek lett először saját kommunikációs eszköze, egy csipogó. Ha akartam tőle valamit, fel kellett hívnom egy telefonszámot (fülkéből, naná), ő pedig szöveges üzenetben megkapta a csipogójára, amit üzentem. Később egyik-másik ismerősömnek már saját mobilja volt, persze feltöltőkártyás. Kis idő múlva lett nekem is maroktelefonom, egy Ericsson A1018-as féltégla “személyében”. Nagyon élveztem azt a szabadságot és biztonságot, amit adott. Persze a percdíjakat horror áron mérték, de nem számított. Spóroltunk vele, csak a lényeget beszéltük meg rajta. Elsők között kezdtem használni a WAP-ot (ez egyfajta kezdetleges internet volt, mobiltelefonra), lett négyszínű, majd színes kijelzővel rendelkező telefonom (nagyon-nagyon pixeles, bélyeg méretű képernyővel) és mobilhoz csatlakoztatható mini kamerám (300x300-as méretű képek készítéséhez).
Hamarosan elterjedt az internet is, jött az otthoni vezetékes net, lassú volt, drága volt, de legalább volt. Imádtam. Éjszakába nyúlóan Iwiweztem, MSN-eztem, üzeneteket küldtem a Freemail-en és bosszankodtam, ha lefagyott a Windows XP. Hatalmas helyet foglalt az apró képernyőjű monitor, floppyra mentettük a dokumentumainkat és egyszer a kutyám elrágta az internetkábelt.
Aztán beköszöntött a Web 2.0, jött a Facebook, a YouTube, a Gmail, a Google, a StreetView, a mindenhol leérhető Wifi és a mindent megváltoztató okostelefonok. És ma már ezerféle módon kommunikálhatunk, ennek a pici eszköznek köszönhetően. Vannak, akik azt mondják, elszakítja egymástól az embereket. Én nem értek ezzel egyet. Nem jöhetett volna létre az általános iskolai osztálytársaimmal 20 év után egy osztálytalálkozó, ha nincs az internet és a Facebook. Nem tudnám, hogy a volt munkatársnőm, aki annyira vágyott egy kisbabára, 15 év elteltével végre édesanya lett. Nem írhatnám ezeket a cikkeket sem.
Én nagyon örülök annak, hogy két világ határán születtem. Ismertem a régit, amikor még a vezetékes telefon is ritkaság volt és ismerem ezt az újat, ahol csak az a kérdés, melyik kommunikációs csatornát használjam a rengeteg közül. Úgy döntöttem, nagyjából az összes jöhet! Hiszen nagyszerű dolog kommunikálni egymással!
