Amikor gyermek születik egy szeretetteljes családba, a szülők természetesen mindent szeretnének megadni az ifjú jövevénynek. Gondolunk itt anyagi és szellemi javakra, biztonságra, fejlődési lehetőségre. Ez így is van rendjén, pici utódunk ránk hagyatkozik élete első perceitől egészen a felnőtté válásáig. Sokszor még utána is, ami azonban már nem egy egészséges dolog.

Nagyon fontos azonban felismernünk, hogy nem azért születik meg, hogy minket boldoggá tegyen, elfeledtesse velünk életünk előző fájdalmas tapasztalatait. Tény, hogy tanít, színt visz a mindennapjainkba, átélhetjük vele a feltétel nélküli szeretetet, amit kapcsolatainkban is keresünk. Egészen új emberré formál minket, az édesanyákból előhozza az ősi ösztönöket gondoskodásról, összetartozásról, az édesapákban pedig megteremti a felelősségtudatot, a férfiúi büszkeséget a családfenntartás lényegét illetően.

Hajlamosak lehetünk azonban rá, hogy az első pár év után is, kisajátítva és önállóságát veszélyeztetve ragaszkodjunk saját csemeténkhez. Mondván, ő még nem tudja, mi a jó neki, szüksége van ránk. Amikor iskolát választ és elkezdi kialakítani a szociális kapcsolatait, nem csak mellette állunk, hanem bizony sokszor helyette döntünk. Sajnos ezzel a túlzott keretek között tartásunkkal neveljük ki az önbizalomhiányos, érzékeny és reményvesztett tinédzsereket, akiknek fogalmuk sincs, mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek.

Borzasztó nehéz középútra lelni, amikor csak ténylegesen abba avatkozunk bele, amiről tudjuk, veszélyes, és nem próbáljuk rájuk erőltetni saját igazunkat, elképzelésünket. Gyermekünk már egyévesen is egyéniség, akinek saját elgondolása van a világról, attól függetlenül, hogy végre tudja-e hajtani, amit szeretne. Ezért tartom mindennél fontosabbnak, hogy ismerjük meg a kis lelkét minél hamarabb, és segítsünk neki azt kibontakoztatni. Fogadjuk el, ha esetleg teljesen más dolgokhoz vonzódik, ha különleges, számunkra már-már felfoghatatlan ötletei vannak, és lehetőségeinkhez mérten támogassuk.

Születése pillanatában eldőlt ugyanis, hogy mihez kapott tehetséget, milyen családi háttér veszi körül. Ha visszatekintünk szüleinkkel, nagyszüleinkkel való kapcsolatunkra, a legtöbbünknek eszébe jutnak intelmeik, tanácsaik, elvárásaik. S valószínű az is, hogy mire nekünk boldogulnunk kellett, már más szelek fújtak, más szakmák lettek keresettek, máshogyan lehetett lépkedni a ranglétrán.

A család, erkölcs témakörében tudat alatt is, a mi példáink alapján fognak gondolkodni gyermekeink, de a világ(uk) rendjét, a fejlődés gyorsaságát ők sokkal jobban kézben tudják tartani, mint mi.

Legyünk nyitottak az újdonságokra, új eszmékre, közben a stabil értékrendjeinket örökítsük át az utókornak, anélkül, hogy fájdalommal élnénk meg a régi életünk, vágyaink elvesztését, elengedését. Hagyjunk döntési lehetőséget gyerekeinknek, hogy mihamarabb megtanulják a vele járó felelősséget és azt, hogy van beleszólásuk a jövő alakításába. Ne neveljünk bólogató kutyusokat, akik sosem állnak ki saját igazukért!