Gabival azért jó, mert mellette önmagam lehetek. El tudom engedni magam, ha vele vagyok. Ugyanis bármit teszek, gondolok, akárhogy viselkedek, kiborulok, vagy rossz napom van, akkor is szeret. Elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ért. Érez. Hagy. Ezért biztonságban érzem magam mellette. Ugyan nem gondolom különlegesnek sem őt, sem magamat, de összességében jó vele.

Zozival azért jó, mert mellette különlegesnek érzem magam. Erősnek, szépnek, okosnak, jó nőnek/pasinak. Mivel ő maga „különleges”, minden találkozásra összeszedem magam, hogy a maximumot nyújtsam: erősnek, szépnek, különlegesnek mutatkozom, s tényleg úgy is érzek mellette. Neki, persze, nem keseregnék az esetenkénti kisebbrendűségi érzésemről, alacsony önértékelésemről, nem illene a „képbe”. Ugyanakkor óriási energiáim szabadulnak fel vele: hegyeket tudnék mozgatni a hatására.

A fenti csak két példa arra, hogy a különböző típusú kapcsolódásokban miképp érezhetjük magunkat. Mitől jó az egyik vagy a másik, mi hiányozhat egyikből, másikból. Korábban már ITT írtam róla, hogy az emberi természet alapvető igénye a biztonság, valamint a szenvedély iránti vágy, amelyek egymás ellentétei. Örök kérdés, hogyan találhatjuk ezt meg egy kapcsolatban egyszerre. Hiszen ez két ellentétes pólus. A szenvedélyhez távolság kell, tehát egy bizonyos fokú önzés, a biztonsághoz pedig közelség, intimitás. Miképp lehet jelen mindkét pólus egyszerre a párkapcsolatban?

A szenvedély lehetősége, illetve a biztonságérzet megléte/hiánya nem feltétlenül a partnertől függ, hanem bennünk, a személyiségünkben rejlik.

A gyerekkorban kialakult kötődési mintáinknak óriási szerepük van abban, felnőttként hogyan tudunk viszonyulni egy másik emberhez, miként megyünk bele és működünk egy párkapcsolatban. Az olyan hatások, mint például, hogyan szerettek és fogadtak el minket gyerekkorunkban, milyen családi üzenetet, hitvallást kaptunk szüleinktől, rokonainktól (nem feltétlenül verbálisan, hanem egész életvitelükkel mit közvetítettek számunkra), lehettünk-e valódi gyerekek, vagy szüleink életvitele mellett felnőtt szerepet kellett-e magunkra húznunk, megjelennek a párkapcsolatainkban, vágyainkban.

A kisgyerek eleinte nem mozdul anyja, apja, gondozója közeléből. Aztán kukucskálósat játszik: eltűnik a tenyere mögött, kinéz a szétnyitott két ujja közül, majd újra eltűnik a tenyere mögött. A játszótéren messzebb merészkedik, de mindig szemmel tartja a szülőt. És ahogy nő, egyre messzebb és messzebb merészkedik. Mindenféle értelemben. És abban a családban, ahol a szülők jól szeretik a gyereküket, a gyerek tudja, hogy mindig biztonsággal visszatérhet. Mert elfogadják és szeretik őt olyannak, amilyen. Önmagáért. Elengedik és hazavárják.

Ha jól szerettek minket, és azt tanultuk meg gyerekkorunkban, hogy biztonsággal visszatérhetünk oda, ahol szeretnek minket, akkor felnőttként is képesek vagyunk erre: a szenvedély megéléséhez a párkapcsolaton belül képesek vagyunk eltávolodni a partnerünktől, saját magunkat előtérbe helyezni, mert tudjuk, hogy várnak minket, visszatérhetünk. És visszatérünk.

Azonban, ha a gyerekkori kötődésélményünk sérült, vagy a családi krédónk akadályoz minket (például azért, mert azt tanultuk, hogy egy rendes lány ilyen és ilyen, vagy első a kötelesség és az örömöt ki kell érdemelni stb.), illetve bármilyen más okból nem tudjuk megélni az eltávolodást – önmagunkat – és a visszatérést, akkor megtörténhet, hogy nem tudjuk egyazon kapcsolatban megélni a szenvedélyt és a biztonságot. Ilyenkor fordul elő, hogy valaki, bár kötődik a párjához és szereti, mégis azt érzi, ellaposodik a kapcsolata, a szenvedély nem kel életre benne a partnere iránt, azt nem úgy, nem abban a kapcsolatban találja meg.

A fenti csak egy rövid felvillantása annak, hogy saját személyiségünk, a hozott csomag mennyire kihat párkapcsolatainkra (is), s miként tud félrecsúszni a vágy, az egymás felé fordulás módja és milyensége egy párkapcsolatban. Sokkal több rejtelem, megérteni és felfedezni való van bennünk, egymásban, mint azt gondolnánk. Érdemes próbálkozni.