Nem voltunk biztosak abban, kellene-e erről a szörnyűségről írni. Mert minden kimondott szó, minden képernyőn villogó fájdalmas mondat újabb és újabb szívszakadás szülőnek, gyászolónak, magyar embernek. De aztán úgy gondoltuk, a ma hajnali iszonyat mellett nem "mehetünk el szó nélkül". Együttérzünk... (Kriszta)
„Nagyon sok magyar gyerek meghalt” – ezzel fogadott a feleségem, ahogy hazaértem a reggeli kutyasétáltatásból. „Nagyon sok magyar gyerek meghalt” – visszhangzott a fejemben a hír, miközben egyszerre próbáltam felfogni a szavak jelentését, és közben talán sután, talán nem szabatosan fogalmazva, de tiszta szívvel imádkozni az áldozatokért. És a gyászoló családokért, hogy kibírják, amit emberi ésszel felfogni is alig lehet, ha ugyan egyáltalán lehetséges...
Miközben ezeket a sorokat írom, gombóccal a torkomban, sírással küszködve kapcsolgatjuk a tévét, egyik hírcsatornáról a másikra. Amikor ezeket a sorokat írom, annyit tudunk, hogy 16-an meghaltak, legalább 30-an megsebesültek amikor a franciaországi sítúráról hazafelé tartó, magyar középiskolásokat és kísérőiket szállító busz balesetet szenvedett Olaszországban.
Nem érzem felhatalmazva magamat, hogy akár jelképesen is megpróbáljak vigasztaló szavakat tolmácsolni a szeretteiket gyászoló családoknak. Mert kevés vagyok ehhez. Ugyanakkor, mint Istenben hívő, általa az írás képességével felruházott ember nem tehetem meg azt sem, hogy ne próbáljak meg valami üzenetet találni a gyász sűrű, fájdalomból szőtt leple alatt.
„Nagyon sok magyar gyerek meghalt” – térnek vissza gondolataim folyamatosan ide. Ahonnan kiindulva „csak” egy mondanivalóra jutottam: az élet nem magától értetődő dolog. Az élet isteni kegy, a létező legnagyobb ajándék. Az élethez így is kell viszonyulnunk. És mások életéhez is, mert az ő életük is Istentől származó ajándék.
A külügyminiszter beszél a tévében. A nyilvánosságot tájékoztatja a balesetről. Szijjártó Péter a rangjához, nehéz, talán élete legnehezebb feladatához méltón próbál erős lenni. De látjuk, halljuk, érezzük rajta, nagyon nehezen megy neki. A vége felé már szinte egyáltalán nem. És ez többet ér minden vigasztaló szónál. Ez az őszinte érzés. Elcsuklik a hangja. Könnyeivel küszködik. Ugyanúgy, ahogyan százezrek, milliók a tévé előtt. Egy pillanatra, néhány másodpercre néma imádsággá fonódtak össze egymással az élők lelkei.
