Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán írjak-e erről a témáról. Pár dolgot már összeraktam fejben, de az elhatározás nem született meg. Aztán jött egy felhő, mi nem szállt le közénk, ezért nem szálltunk fel rá sem könnyedén, sem máshogy, viszont jó nagy villámokat szórt a környékre. Lett is egy kis áramszünet.

Épp el is felejtettem, hogy erről a témáról írnék publicisztikát, amikor visszatért az áram a házba. Így a tévénk is feléledt. A kép még nem érkezett meg, de a hang már igen, és az első mondat (nem túlzás, tényleg így volt) ami kijött a „dobozból”, így szólt: „De miéééért?”

Véletlenek pedig nincsenek, ennél egyértelműbb zöld jelzést a téma megírására csak akkor kaphattam volna, ha a reklámbéli család kis Ábelje személyesen jön el (be is csináltam volna a gatyámba: villámokkal tarkított viharos éjszakán egy kisfiú zörgeti a bejárati ajtó üvegét) és kér meg, hogy foglaljam szavakba az érzéseimet.

Több oldalról is érdemes megközelíteni ezt a reklámot. Elsőként nézzük a készítőket. Akik vagy zsenik, vagy nagyon nem. Egy biztos: ha az egészségügyi határérték felett affektáló „De miéééért”-et meghalljuk, egyből tudjuk, hogy: Fluimucil. Ez tehát mindenképp dicséretes, hiszen ez volna a lényeg, hogy tudjuk, mi a termék. Merthogy vannak olyan reklámok, amelyekre ráköltik a magyar államadósság éves kamatszolgálatával megegyező összeget, és hiába láttam már harminchétszer, miközben nézem, még mindig nem tudom, hogy felső-középkategóriás városi terepjáróhoz, sörhöz vagy tamponhoz akarnak kedvet csinálni.

A másik lehetőség, hogy a reklámügynökségnél valakik valamit elrontottak, és nem akartak ennyire irritáló reklámot kiadni a kezükből, aminek sikerült úgy összerántania az ország népét, mint a labdarúgó válogatottnak a foci Eb alatt. Csak ellentétes előjellel, mert amikor szegény Ábel tényleg hátborzongatóan idegesítő módon kérdezi, hogy „De miéééért?”, százezrek vágják rá egyszerre a tévé előtt: „Az anyád pi…..jáért!”

Márpedig ha valami nemre, korra, vallásra, fajra való tekintet nélkül ilyen kollektív reakciót vált ki tömegekből, akkor nem biztos, hogy a tömegekben kell keresni a hibát. Inkább a valamiben. Amiről nem árt hangsúlyozni, hogy nem a valóság. Csak mert akadnak olyanok, akik sajnálkoznak, szörnyülködnek, hogy hogyan lehet ilyen csúnyán beszélni Ábelről, szegény kisfiút és a családját nem szabad így megbántani, ez milyen rosszul eshet nekik, blablabla...

Könyörgöm: ez a fél perc egy fiktív család fiktív története. Amikor felhangzik az össznépi „Az anyád pi…..jáért!”, senki nem az Ábelt játszó fiú valódi édesanyjának a hátsóját kárhoztatja, hanem a reklám készítőit. Amikor egy vitatott bírói ítélet után felhangzik a stadionokban (már ahol egyáltalán van még szurkoló) a „K..va anyád!” rigmus, akkor sem azt állítja az ezerfejű (vagy akárhány fejű) cézár, hogy a sporttárs anyukája pénzért árulja a bájait, egyszerűen csak így vesz elégtételt a jogtalan, vagy éppen meg nem adott tizenegyes miatt. Nem ártana a képzeletbeli dolgokat megkülönböztetni a valóságtól, még ha az csak egy hurutos hörgés elleni készítmény reklámja is.

A vihar elvonult. Ábel nem zörgetett az ajtónkon, a tévét kikapcsoltuk. A publicisztikát is megírtam, amin most újra „végigfutva”, azt hiszem, joggal merülhet fel az olvasóban a kérdés: „De miéééért?”

Azért, mert most egy kicsit jobb így…