Az elsőként 1946-ban megrendezett – eredetileg Philippe Erlanger francia történész fejéből kipattanó - filmfesztivál az egyik legrangosabb, de minden kétséget kizáróan az egyik legismertebb nemzetközi filmes verseny a világon. Sokan az amerikai Oscar-díj előszobájának tartják, persze azért vannak különbségek. Az alapítás óta jó néhány magyar alkotás szerepelt a nemzetközi mozimustrán.
A nagyvilági találkozások színhelyéül is szolgáló Cannes-i Filmfesztivált minden évben május második felében rendezik meg a francia Riviérán található Földközi-tengeri kikötővárosban. 1939-ben választották a filmfesztivál helyszínéül a várost, azonban végül csak a második világháborút követően tudták megrendezni az első versenyt. A fesztivál háború előtti célja az volt, hogy mintegy „kivonulásként” új fesztivált hozzanak létre a Velencei Fesztivál, illetve a Harmadik Birodalom és a fasiszta Olaszország filmjeinek ellensúlyozására. Az egykor jóval puritánabb, azonban ma már a kissé túlfeszített pompát és csillogó külsőségeket cseppet sem nélkülöző esemény idén 69. alkalommal került megrendezésre és még javában tart.
Az első magyar nevezett filmrendező Keleti Márton volt Tanítónő című filmjével. A Horthy-korszakban sikeres és ünnepelt filmrendező a második világháborúban alkotói szünetre kényszerült, azonban a háború után a legjobban protezsált hazai alkotóvá vált, így 1951-ben (Különös házasság) és 1954-ben (Kiskrajcár) is ő képviselte hazánkat Cannes-ban. Makk Károly Liliomfi című filmje 1955-ben későbbi felesége, Krencsey Marianne és Darvas Iván főszereplésével nem kapott díjat, ahogyan a következő évben jelölt Fábri Zoltán által rendezett Körhinta sem. Ezután újabb Keleti Márton-jelölés, illetve több Fábri Zoltán-film után az első díjat Páger Antal kapta a Pacsirta című filmben nyújtott szereplése miatt. Az első nagy elismerést, a FIPRESCI-díjat (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) Jancsó Miklós tragikus története, a Szegénylegények kapta 1966-ban, majd az azt követő évben Kósa Ferenc nyerte el a legjobb rendezőnek járó díjat - a magyar paraszti sorsot lenyűgözően ábrázoló - Tízezer nap című filmdrámájával. Törőcsik Marit már jól ismerte a zsűri a korábban jelölt magyar filmekből, amikor is a Déryné, hol van? című filmben nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb női színésznek járó díjat.
Egyébként 1966-tól egészen 1987-ig, néhány kivételtől eltekintve, gyakorlatilag váltakozva Jancsó Mikós, Makk Károly, illetve Szabó István filmjeit, a ma már klasszikusoknak számító alkotásokat jelölték legtöbbször a filmfesztivál filmjei közé olykor több, olykor kevesebb sikerrel. Ezekből filmtörténeti szempontból kiemelkedik a zsűri díját kiérdemlő Makk Károly Szerelem című, gyönyörű filmje, Jancsó a Még kér a nép című alkotása, amely a legjobb rendezés díját, valamint Szabó István Mephistója, amely a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének elismerését, illetve a legjobb forgatókönyvért járó díjat is megkapta.
Érdekes adalék, hogy a magyar jelöltek listáján az egyetlen női rendező Mészáros Márta volt, akit kétszer is érdemesnek találtak nevezésre és ebből egy alkalommal, a Napló gyermekeimnek című filmért kapott is egy különdíjat a zsűritől 1984-ben. A rendszerváltás óta egyszer Tarr Béla, kétszer Mundruczó Kornél, illetve a tavalyi évben négy díjat is magáénak mondható Nemes Jeles László kapott lehetőséget a megmérettetésre.
Azt gondolom, hogy a fenti jelölések, illetve szereplések önmagukért beszélnek. Nagy reménységgel tekintek a jövőbe, hátha egy, a magyarság huszadik századi sorstragédiáját feldolgozó, nagy ívű film is megvalósításra kerül a közeljövőben. Ismerve a múltunkat, már a storyboard is izgalmas, fordulatokban és drámai jelenetekben gazdag volna, és hát ki tudja, talán még egy Cannes-i elismerésre is érdemes filmművészeti alkotás születhetne belőle. Egyszer jó lenne megpróbálni!
