Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, szokták mondani. Épp vezetőváltás zajlik a fejem felett a munkahelyemen, így a szokásosnál is több dolgot viszek egyszerre, s döntök olyasmiben, amire máskor nem én mondom ki az áment.

Nehéz úgy dolgozni, hogy minden határidőre elkészüljön, beleférjek a munkaidőmbe is, pontosabban ne lógjak ki belőle jelentősen (mert utána rohanok a logisztikába és családi életbe), s ne hibázzak. A minap valamit kicsit bizonytalanul adtam ki a kezemből, nem voltam biztos benne, a nagy sietségben tökéletes lett-e a munka, mire a kolléganőm, ő is a feladatok súlya alatt roskadozva, nevetve vágta rá:

- Nem baj, majd kimosolyogjuk!

És tényleg! Hányszor tapasztalom azt közlekedési és egyéb szituációkban, hogyha mosolyogva elnézést kérek, amikor helye van, akkor a reakció is hasonló, ezáltal jelentős mennyiségű potenciális indulattömeget hatástalanítok, mielőtt még robbanhatna.

A kedves, önmagukra rálátó emberektől a társadalom a hibát is elnézőbben fogadja, mint azoktól, akik szemtelenek, vagy egyenesen nekik áll feljebb.

Amikor a barátnőm, Klári pincérként dolgozott, egy angol úriember napi rendszerességgel, pontosan ugyanabban az időpontban megjelent náluk a kávézóban, és egy kávét rendelt. Mindig ugyanazt. Klári pedig felszolgálta neki a kávét, minden alkalommal ugyanúgy: a kávét belelötyögtette a csészealjba. S kedvesen, valamint zavarában: mosolygott hozzá. Az úriember soha nem tette szóvá, hogy a kávé egy része a csészealjban érkezett az asztalához. Egyszer Klárinak mégis sikerült úgy felszolgálnia a kávét, hogy a csészealj száraz maradt. Büszke mosollyal az arcán letette az úriember asztalára. Mire a vendég rákacsintott, s így szólt: - This is not my cup of coffee! (Ez nem az én kávém!)

Tehát, hibázni ér! Nem kell megszeppenni, megijedni, csak ne fukarkodjatok a mosollyal, amikor elnézést kértek!