A szerelem az emberi létezés egyik legizgalmasabb és legmisztikusabb érzése. Ha madártávlatból nézzük az emberi kultúrát, akkor szinte azt is meg lehet kockáztatni, hogy az emberiség története a szerelem története. A szerelem volt már háborúk mögötti indíték, életpályákat meghatározó motiváció, műalkotások millióinak megihletője, öngyilkosságok oka, filmek, könyvek többségének témája és ki tudja még, mi minden.

Ennyire átható érzés, mégis szinte alig tudunk valamit róla. Ha megnézzük például a szerelem tudományos irodalmát, azt fogjuk találni, hogy minden igyekezet ellenére a szerelem a tudósok kezei, szemei, gondolatai közül is kicsúszik. Megfoghatatlan. Ahány ember, annyi elképzelés a szerelemről. Talán az is lehet, hogy a szerelem megértése lehetetlen vállalkozás, hiszen a megértés egyet jelentene a szerelem „megszelidítésével”, ami viszont éppen a lényegét venné el. A szerelem ésszerűtlen dolog, amit ezért nem lehet ésszerűen kezelni. Meg kell hagyni annak, ami: szerelemnek.

A mindennapokban talán csak egy dolog van, ami a szerelemnél még több háborút, még több filmet, még több életpályát és még több műalkotást ihletett meg: ez pedig a szerelem vége. A szerelmi csalódás, a mindent elsöprő érzés vége, a csalatkozás, a szakítás bánata és fájdalma. Na, ahogy a szerelem igazi lényegéről nem tudunk szinte semmit, úgy erről sem sokat. Ahány ember, annyi felfogás a szerelemről, de ugyanúgy, annyi felfogás a szerelem végéről. Arra a kérdésre, hogy meddig tarthat a szerelem, nagyon sok válasz adható. Van, aki szerint örökké tarthat, van, aki szerint sokáig, de nem örökké, mások 7 évre, vagy 3 évre tartják a szavatosságát, egyesek csupán pár hónapnyi, agyban lezajló kémiai illúziót látnak benne, és vannak, akik szerint azért nem ér véget, mert nem is létezik. Ezen belül pedig, ahogy említettük, annyi árnyalat, ahány ember.

Mi sem tudjuk ezért megmondani, meddig tart a szerelem. Hogy mégse hagyjuk cserben az olvasót, csupán annyit jegyezzünk meg, hogy a szerelem időtartama nyilván attól is függ, hogy ki mit gondol a szerelemről. Ha valaki a szerelmet azzal a testi-lelki eufóriával azonosítja, ami a két egymásra találó emberben villámcsapásként kialakul és minden mást háttérbe szorít, az nyilván csalatkozni fog, ha azt hiszi, hogy a szerelem örökké tart. Ez a fajta érzés, nyilván nem tartható örökké. Sokan valószínűleg azért libbennek kétségbeesetten egyik virágról a másikra (hú, milyen szépen sikerült megfogalmazni a csapodárságot…), mert ezt az elsöprő rózsaszín érzést kergetik, és akarják újra és újra átélni. Ez pedig egyfajta droggá válhat. A vége általában hasonlatos is az ilyen utaknak… Nyilván ott van a másik oldalon az a veszély, hogy az évek óta tartó kapcsolat elfárad, kiüresedik, rutinszerű lesz, eltűnik a tűz, a vágy, a szenvedély, vagyis elpárolog a szerelem. Persze, akkor ismét adott a kérdés: mi is a szerelem.

Lehet, hogy a szerelem nem csupán megfoghatatlan érzés, hanem valójában nem is „egy” érzés, hanem „több” érzés? Lehet, hogy a szerelem nem csupán a különféle embereknek jelenthet mást, hanem mást jelenthet egy embernek is az élete során? Lehet, hogy a szerelmet saját magunknak kell újra és újra átértelmeznünk, ahogy változunk? Lehet, hogy a szerelem nem ér véget, hanem a szerelem különféle átélési formái érnek véget? Lehet, hogy amikor az „egyik” szerelem véget ér valaki iránt, akkor valójában kezdődhet egy „másik” szerelem ugyanazon személy iránt? Lehet, hogy a szerelem érzése valójában nem is a másik embertől függ, aki iránt érezzük, hanem elsősorban magunktól?