Egy meg nem írt levél. Vagy talán inkább egy megírt „nem” levél. Mert írok, de nem levelet. Hogy is kezdte Tatjana? „Én írok levelet magának. / Kell több? Nem mond ez eleget?”

No, ezért nem íródik levél. Amiért pedig valami más mégis… Egyre többször foglalkoztat a gondolat: Vajon miért nem merjük azt tenni, amit igazán szeretnénk? Sok esetben nemhogy tenni, de még saját magunknak beismerni sem. Holott, amikor végiggondoljuk, vagy csak elmerengünk rajta, mi lenne az igazán jó, akkor bizony megvan. Egyértelműen, sőt színtisztán látszódik.

Mindazokat, amik – vagy akik – igazán fontosak számunkra, mindvégig magunkkal hurcoljuk. Lehet, hogy a dolgos hétköznapokon ott vannak szépen elpakolászva az általunk őket megilletőnek vélt helyre, de néha elővesszük őket. Sőt olykor maguktól előjönnek. Odafurakodnak hozzánk egy-egy hosszú, magányos utazás alkalmával, amikor az elrohanó tájat bámuljuk, vagy éjszaka, amikor minden csendes és sötét, mi pedig – ennek ellenére vagy épp ezért – álmatlanul nézzük a plafont vagy a laptopot.

Ilyenkor újra találkozunk mindazokkal az álmokkal, amelyekről azt hittük, már rég eltemettük és elengedtük. Újra magunk előtt látjuk azt az énünket, aki egyszer régen hitt benne, hogy mindez valóra váltható. Jó esetben nem csak nosztalgiával, de talán újra fellángoló tettvággyal poroljuk le régóta várakozó terveinket. Ugyanis, ha még mindig izgalommal tölt el, ha érezzük azt a bizonyos bizsergést, akkor talán épp itt az ideje, hogy belevágjunk. Lehet, hogy pontosan erre a pillanatra várt és vártunk.

Persze – a lehetetlent nem ismerő éjszakai ábrándozás után – kérdés, hogy a reggeli ébredéskor tovább tudjuk-e vinni. Vagy elengedjük, visszaeresztjük az álmok közé, és küzdünk tovább a hétköznapok katonás rendben vagy épp kibogozhatatlan kuszaságban sorakozó feladataival.

És még egy kérdés: mi van akkor, ha ezek az álmok, vágyak nem egy-egy célhoz, elérni kívánt eredményhez kötődnek, hanem valaki máshoz? A másikhoz, akiről éjszaka, titkon magunknak azért bevalljuk azt, amit neki nem mondanánk el soha. Még talán annyit sem, hogy milyen hihetetlenül fontos számunkra. Néha hozzá menekülünk, vagy inkább már csak az egykori találkozások, az együtt töltött rövid idő emlékeihez, de eközben a híváslistánkban egyre hátrébb kerül a neve, emlékeinkben az illata, a nevetése. Reggel pedig kétkedve gondolkozunk, egyáltalán igaz volt-e mindebből valami, vagy csak álmodtuk.

Valahol mélyen tudjuk, ki és mi kellene, kire és mire lenne szükségünk, sokszor mégsem lépünk felé. Félelemből vagy kényelemből – szinte mindegy. Így viszont maradnak a meg nem írt levelek. A valóra nem váltott álmok ugyanúgy, mint a túl korán félbe maradt ölelések és az el nem csókolt csókok. Pedig ezt nem szabadna hagyni.