Jó kis évnek nézünk elébe, ezt garantálhatom. Aki hisz egy felsőbb hatalomban, hisz a spiritualitásban, az ezotériában vagy épp az energiák működésében, az tudja, hogy a 2017-es év mind asztrológiailag, mind energetikailag a tisztulás, a pozitív képek erősödésének, valamint az álarcok és maszkok lehullásának éve lesz. Aki nem hisz benne, az is láthatta, hogy méltatlan és kihűlt kapcsolatok szakadtak meg, az igazságkeresés és -felvállalás erősebben kezdett mocorogni, rajzolódtak ki emberi jellemek, a megoldandó feladatokhoz több segítség jött, és a nagy ellenállók, magukat nem vállalók csúsztak mélyebbre minden téren.

Nem vagyok se mágus, se médium, sem látó és nem is mindenben hiszek, amit elém tolnak, de mint mindenkinek, nekem is vannak megérzéseim. Írtam már arról, hogy rendszerint elnyomom őket, de van, ami zsigerből jön. Amit szinte úgy mondok ki, úgy érzek meg, hogy végig sem gondolom, csak érzem és tudom. A legnagyobb ilyen „képességem” az emberismeretem. Nem emlékszem, mikortól van és mi váltotta ki, de rendre megérzem emberek energiáit, és tudom, szinte kivétel nélkül, ki rossz ember, rossz energiákkal.

Valahogy első pillanattól érzek egy megmagyarázhatatlan dühöt, ellenszenvet és idegességet adott illető felé, pusztán a neve hallatán is. Később szinte kivétel nélkül igazam lesz. Hogy ki a rossz ember, nyilván nem én döntöm el, de az a lényeg, hogy a saját és a környezetemben élők rezgéseitől nagyon is távol esnek azok az energiák, melyek negatív érzéseket keltenek bennem. Igyekszem kézzel-lábbal, mimikával, szép és durva szóval tudatni mindenkivel, akit adott személy behálózott, de általában elsőre nem hisznek nekem. Mert a meggyőzés képességét nem kaptam meg kifinomult formában. Ez egy ördögi kör, zsákutca. Végig kell néznem, hogy a szeretteim belesétálnak álnokok, álszentek, érdekkedvesek csapdájába, miközben kikerülhetőek lennének a csalódások, az anyagi és lelki kifosztottság érzése, ha tudnák-látnák-éreznék, amit én.

A reggeli idézetes képecskénél (ITT) már előre vetítettem, hogy a napokban újabb csalódások értek, mert napraforgó, bizalmi emberekről és egykori barátokról hullik le a lepel. Úgy változnak meg ők, ahogy a szél fordul. Évekig tiszta, őszinte meggyőződésük, angyali mivoltuk fordul ördögivé a sértettségük és alulmaradásuk miatt, az egójukat képtelenek kordában tartani. Félnek szembenézni a saját hibáikkal és démonjaikkal, folyamatos bűnbakot keresve csatlakoznak hozzájuk hasonlókhoz. Egyszer, régen, valamikor a barátaim, a szövetségeseim és a bizalmasaim voltak. Egyszer. Régen. Ilyenkor sutba dobhatom a mellveregetősen büszke tulajdonságom, az emberismeretem, mert számtalan ember megvezetett már.

Azon tűnődöm, hogy mégis csalnak a radarjaim, ha nekem kell megtapasztalnom életfeladatokat? Vagy nem csalnak, csak őket, az egykori bizalmasokat szippantotta be a gonosz? Ezek az emberek sosem voltak jók, csak báránybőrbe bújt farkasok, amely bőr túl vastag az én tiszta érzéseimhez? Vagy csak nem képesek a beléjük bújt gonoszt legyőzni és a tükörbe nézve számot vetni? De ami a legjobban foglalkoztat: mikor jön el az az idő, amikor térden csúszva jönnek vissza bocsánatért esedezve?

Egy, számomra kedves ismerősöm idézete pont ide illik: „Visszakúsznál, Kedves? Csak hogy tudd: ha én egy kapcát egyszer eldobok, nem veszem fel többet a földről…”

A megbocsájtást és a számvetést pedig intézem Istennel!