Ahogy elkezdek írni, azon gondolkozom: talán kevésbé való ide ez a téma...

Talán ildomosabb lenne valami igazán életigenlőt írni. De vannak mélypontok. Mélypontok, amikor azt érzed, soha nem szeded össze magad. Történik valami, ami – úgy tűnik – mindent borít, ami addig jó és biztos volt körülötted. Persze, ha alaposabban szétnéznél, rájönnél, hogy nem mindent. Mert vannak, akik ott állnak melletted ekkor is. Sőt, ekkor igazán. Azonban ilyenkor ez sem tud érdekelni, és ezt sem tudod értékelni. Csak nézel magad elé, folyamatosan arra gondolva, akit vagy amit elveszítettél. Minden más lényegtelennek tűnik. Persze – jobb esetben – csinálod a napi rutint: felkelsz, felöltözöl, dolgozol. (Az esték, mondjuk, piszok nehezek.)

Telnek a napok, hetek, majd rádöbbensz: a hónapok is. Néha érzed, hogy nem jól van ez így... Érzed, hogy talpra kellene már állnod. Lefekvéskor akár el is döntöd: „Na, majd holnaptól”. Aztán jön a reggel, és ahogy az első gondolataidat keresed, belátod, képtelen vagy továbblépni. Nemhogy újult erővel, de még csak amolyan „fogjuk rá” módon sem. Pedig tudod, hogy kell, hogy muszáj lesz. Egyre gyakrabban gondolkozol ezen. Valamiféle előrelépést jelent, amikor egy-két napig tudsz úgy tenni, mintha kezdenél visszatérni a régi énedhez, mintha alakulnának a dolgaid. Aztán elég egy apróság, ami újra magával ránt. Vissza... Mintha a mélypontok között csak szintkülönbségek lennének: mély és még mélyebb pontok. (Esetleg kevésbé mélyek, de azok csak azért, mert onnan még nagyobbat lehet zuhanni.)

Közben – valahol belül – várod, hogy történjen valami. Valami, ami majd mindent átfordít, amiből erőt gyűjthetsz. Teszed a dolgod, végzed a feladataid. Néha jobb, néha rosszabb. Aztán egyszer csak azt veszed észre magadon, hogy mintha kifelé jönnél ebből; ebből a nem is tudod, hogy miből, ami nagyon nem volt jó. Még nem mernéd kijelenteni, hogy rendbe jöttél, de a „Hogy vagy?” kérdésre már nem tűnik akkora hazugságnak a „Köszönöm, jobban”. Apró lépésenként, de haladsz. Nem összeszorított foggal, ahogy ezt korábban gondoltad, mert arról kiderült, hogy nem működik. Vagy legalábbis ennyire azért nem egyszerűen. Ám már észre tudod venni azokat, akik melletted voltak eddig is.

Visszaemlékezve hálás vagy a türelemért, a biztatásért, a beszélgetésekért és a nagy közös hallgatásokért, sőt az ölelésekért. Mindenért. Mert ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy végre jobban legyél. Aztán már talán kezded elhinni, hogy alakulnak a dolgok, és nem gondolkozol éjjel-nappal azon, hogy mi volt, mi nem volt, mi lehetett volna… Újra kezded megtalálni a helyed. Már nem akarsz mindent magad mögött hagyva elköltözni egy tanyára. Vagyis akarsz (hisz régi vágyad), de belátod, hogy talán mégsem egyik napról a másikra, hanem megfontoltabban, a távoli jövőben… És az elmúlt időszakban tervezgetett tetoválásra is tudsz úgy gondolni, hogy talán még pihentetni kellene egy picit ezt az ötletet.

De akkor megint történik valami. Olyan dolog, amiről nagyon jól tudod, hogy szemrebbenés nélkül vissza tudna rántani. Tudod, mert ebben már rutinod van… Újra csak ülsz, nézel magad elé, gondolkozol. Vagyis csak bámulod a laptopot. És közben az jár a fejedben, hogy ha dohányoznál – vagy legalábbis az életedben legalább egyszer is rágyújtottál volna már –, akkor most egész biztos, hogy cigi után nyúlnál. Órák telnek el. Igazából már magadat figyeled. Kíváncsian: „Na, mi lesz? Hogy reagálsz?” És rácsodálkozol, amikor először csak óvatosan, de úgy érzed: talán menni fog tovább. Korántsem gondolod, hogy ezt a mostanit vagy bármelyik későbbi akadályt könnyen fogod venni, és hogy mindent kibírsz, de azt felismered, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban erősebb lettél. Ugyanakkor nem hazudod sem magadnak, sem másnak, hogy nem rossz, hogy nem fáj, de már nem hagyod, hogy összedöntse a világodat. Mert nem azért építetted fel.