Bántalmazott gyermek voltam. Fizikailag bántalmaztak, testileg-lelkileg elhanyagoltak, kihasználtak a szüleim. Hogyan jutottam el oda, hogy nem csúsztam le, hogyan tudok tárgyilagosan beszélni a történtekről és hogyan bocsátottam meg nekik? Nehéz téma. De mivel sokaknak jelenthet kapaszkodót, rászántam magam és megírom a történetemet. Teljesen objektív nem tudok lenni, de talán nem is szükséges.

Apám alkoholista volt. Az agresszív fajtából. Egészen kicsi koromból vannak vele kapcsolatban jó emlékeim: amikor reggelente megkérdezte, mit álmodtam, vagy amikor a tojástartó dobozokat szétvágva fagylaltosat játszottunk. Aztán már csak a rossz emlékek. A verekedések, a kocsmabűz, az esték, amikor gázspray-vel fenyegetett. Hét általánost végzett, azt hitte, hogy a színészek a filmekben valóban meghalnak és valamiféle perverz örömet okozott neki, ha látta a szemünkben a félelmet és hallotta anyám fejét koppanni a falon. Negyvenegy évesen halt meg. Addigra az alkohol minden porcikáját felzabálta.

Anyám nagyon szerette a kisbabákat. Az már kevésbé tetszett neki, hogy a kisbabák előbb-utóbb felnőnek. Olyankor mindig szült egy újat. Én voltam a legidősebb gyerek. Sokáig várt rám. Nagyon akart és nagyon szeretett. Két éves voltam, amikor született egy öcsém. Apám úgy megverte anyámat, hogy a szülés túl korán beindult és a kisbaba nem élt sokáig. Ekkor kellett felnőtté válnom és ezen súlyos történések után anyámat életben tartanom. Nem tudom, miért, de ezek után ennek az embernek még további gyerekeket szült. Akiket később én láttam el esténként, én mentem értük az óvodába, én adtam nekik vacsorát, 8-9 éves fejjel. Anyám sokat dolgozott, apám a kocsmában dorbézolt. Valakinek helyt kellett állni.

Ez a felelősség persze nagy teher volt a pici lánynak. Az iskolában romlottak a jegyeim, az osztály kiközösített. Pontosan tudták, melyik nap járt nálunk a rendőrség, két osztálytársam is ugyanabban a lépcsőházban lakott. Én voltam a nyomorult, az elhanyagolt, a BÜDÖS GYEREK, aki sosem vitt rendes uzsonnát, nem fizetett osztálypénzt és sokat hiányzott. Persze azt nem tudták, hogy az éjjelt a telefonfülkébe menekülve töltöttük és apám elitta az összes pénzt.

Anyám nehezen emésztette meg, hogy apám meghalt. Látszólag felszabadult, de mintha a fizikai erőszak megszűnésével, ami valamiféle összetartozás-élményt adott, elvesztette volna a főbb viszonyítási pontjait. A fizikai terror után jött a lelki terror, immár anyám részéről. Pedig viszonylag könnyen kezelhető kamasz lettem volna, a történtek ellenére nem keveredtem rossz társaságba. Sőt, éppen az mentett meg a lecsúszástól, hogy az a kortárs csoport, amibe kiskamaszként kerültem, jól nevelt, becsületes, helyes kislányokból állt. Na meg a könyvek és a könyvtár. Az, hogy annyit olvastam és ezáltal egyfajta természetes intelligenciám és széles látóköröm alakult ki. Ez volt az, amivel a testvéreimet is meg tudtam védeni. Sok negatív energiát felfogtam a húgaim elől, őket védve.

Amit a legnehezebben éltem meg, az a borzasztó kettősség, ami lehetetlenné tette, hogy tudjam, éppen hányadán állok az anyámmal. Amikor a fizikai vagy erkölcsi érdekei azt diktálták, akkor szeretett és én voltam az édes kicsi lánya. De ha éppen bármi miatt ez nem volt így, akkor hosszas mosolyszünet volt a jussom és napokig tüntetően nem szólt hozzám. Nem tekintett vitapartnernek, de sokszor talán még embernek sem. Elhanyagolta a taníttatásomat is. Egyszerűen a szőnyeg alá söpörte, hogy kimaradtam az általános iskolából, anélkül, hogy befejeztem volna és ha nem intézem el magamnak 17 évesen, hogy esti tagozaton, a kezelhetetlen bűnözőpalánták között elvégezzem a nyolcadik osztályt, talán még ma sem lenne róla bizonyítványom. Az, hogy kiskorú voltam és az ő felelőssége lett volna, teljesen hidegen hagyta, mint ahogyan bármi, ami felelősséggel járt. Negyvennyolc évesen halt meg, addigra szanaszéjjel dohányozta a testét és a lelke mérhetetlenül elfáradt.

Iszonyú gyűlölet emésztett. Szinte perzselő dühvel tudtam csak beszélni a szüleimről. Úgy éreztem, hogy ez egész életemben így lesz. Aztán jött egy ember az életembe, egy férfi, akivel sem szeretők, sem barátok nem voltunk, csak azt szerette volna, ha belépek az MLM-üzletébe. És egy olyan mondatot mondott, ami mindent megváltoztatott. “Jucus, te annál sokkal nagyvonalúbb vagy, mint hogy ne tudnál megbocsátani.” És ezzel ahogy jött, ki is lépett az életemből. De az a változás, amit ezzel a mondattal hozott, a mai napig velem van és nagyon szeretném neki megköszönni (köszönöm, Lajos!).

Azt tudtam, hogy a pszichoterápia nem nekem való. Én alapvetően mindig is a spiritualitás felé vonzódtam, így egy Agykontroll tanfolyammal kezdtem a sort, majd folytattam más tanfolyamokkal. Sok alkalmon vettem részt, ahol az isteni energia segítségével belementünk a megbocsátási folyamatba és oldottuk a blokkokat, törtük a gátakat. És így ma már tárgyilagosan tudok beszélni arról, hogy mit éltem meg gyermekként, nem haragszom már a szüleimre és eljutottam odáig, hogy meg tudom nekik köszönni a tanítást és a nehéz életfeladatot, amit ennek érdekében vállaltak. Ma már tudom, hogy nem voltak tudatosak, de hogyan is lettek volna azok?

Nagyon sokat segített az a gondolat, hogy nem a viselkedésüket kell megbocsátani, mert az megbocsáthatatlan, hanem mint léleknek kell megbocsátani nekik, mert a lélek tökéletes, hiszen Istentől való. Úgy gondolom, hogy Magyarországon nagyon sokan szenvednek hasonló problémáktól,  hiszen majd’ minden családban akad egy (vagy több) alkoholista. Sokuknak segíthet ez a gondolat.

Ma már 37 éves vagyok és meggyőződésem, hogy nem okolhatom életem végéig a rossz gyerekkoromat és a szüleimet azért, aki vagyok. Egyszerűen nem érthető és nem méltányolható az, ha valaki 30 éves kora után még ezen kesereg. Önálló, felnőtt emberként ezen túl kell lépni és fel kell vállalni az életünkért a felelősséget. Követünk el hibákat, igen. Sokszor súlyosakat. De mégis, tovább kell lépni a “szegény én”-játszmán. Estin érettségiztem és csodálatos munkahelyem van, ahol megbecsülnek és felelős, fontos munkát végzek. Felnőttként elvégeztem egy főiskolát és immár hat év óta megadatott az is, hogy írhatok és a cikkeim sok emberhez eljutnak. Hiszem, hogy mindez nem történt volna meg, ha még mindig az a gyűlölettől fröcsögő ember lennék, aki voltam. Tudom, hogy ez a megbocsátás kellett ahhoz, hogy tisztább, erősebb legyek.

Persze fontos, hogy a megbocsátás szívből jöjjön. Mert csak engem blokkolt a harag, nem azt, akire haragudtam. Kinek teszek jót azzal, ha megbocsátok? Nem annak, akire haragszom, hanem saját magamnak. És saját magának ki ne akarna jót? Meg kell tehát próbálni mindent, hogy a megbocsátás végbemenjen és a helyét átvegye a megértés, a szeretet és a hála. Van, akinek a pszichoterápia vagy a pszichodráma jelenti a megoldást, vagy épp a tréningek, a coaching. Én is részt vettem ilyeneken, több-kevesebb sikerrel. A pránanadi, a reiki, az agykontroll, az angyalkommunikáció, a théta agyhullámmal dolgozó módszerek, a belső utazások, az ásványgyógyászat, a numerológia, mind-mind segítséget jelenthet. Csak el kell indulni és kipróbálni őket. Annál minden jobb, mint hogy negyven évesen is a rossz gyerekkorunk okozta depresszióban dagonyázunk.

Vannak defektjeim, amiken még tovább kell dolgoznom. Tíz év kőkemény önismereti munka után még mindig bőven van mit pucolni a lelkemből. Azokat a genetikai mintákat, amiket hoztam, tisztítani, cserélni, javítani kell. Van hozzá MÓDSZEREM és akaratom. Az, hogy kinek, milyen módszer válik be, egyéni döntés és irányultság kérdése. Az azonban biztos, hogy nem élhetünk örökké gyűlöletben. Mert hiszem, hogy sokkal nagyvonalúbbak tudunk lenni annál, mint hogy ne bocsássunk meg.

(Az írás 2016. szeptember 17-én jelent meg.)