Sose hittem azoknak, akik szerint akkor fog eljönni az Igazi, amikor már nem várjuk, nem feszülünk rá minden idegszálunkkal. Beleestem én is abba a hibába, amibe rengetegen: elkezdtem keresni, de annyira, hogy közben önmagamat veszítettem el.

Másfél év egyedüllét és egy szenvedésekkel teli, „se veled, se nélküled” kapcsolat után eldöntöttem, hogy többé nem randizok senkivel. Hagyjon békén minden pasi, sokkal jobb nekem egyedül, mint a nem megfelelő férfi mellett sorvadozni. Elkezdtem összeszedni magam, és a lelki összeszedettség hatására egyenesbe jöttek a dolgaim. Elmúltak a viták a családommal, a barátokkal, ment a munka, és végre felvettek arra az egyetemre, ahova mindig is készültem. Pár hónap után azon vettem magam, hogy kifejezetten jól érzem magam a bőrömben.

De a férfimentes élet nem tartott sokáig. Egy átdolgozott időszak után az egyik barátomat elkísértem egy Újpest-Fradi meccsre, ahol a haverjaival akartunk találkozni, de az első félidő alatt nem találtuk meg őket, ráadásul a szurkolástól a saját hangunkat sem hallottuk, nemhogy a telefont. De aztán a szünetben, ahogy álltunk sorban sörért, megjelent Ő. Ilyet korábban még sosem éreztem! Teljesen megfogott, nem is csak a külseje, hanem a kisugárzása. Lefagyva néztem rá, amikor bemutatkozott. Kiderült, hogy őt kerestük a meccsen. Később kiderült, hogy ő emlékezett rám egy évekkel korábbi buliról, és már akkor is tetszettem neki. Randira hívott, majd nem sokkal később egy pár lettünk.

Azóta is minden nap úgy érzem, hogy megtaláltam a másik felem, akiért érdemes kikelni az ágyból még akkor is, ha semmihez sincs kedvem, mert vele szeretném együtt építgetni az életünket. A mai napig elvarázsol a személyisége, és boldog vagyok, hogy rám talált.

Ma már biztos vagyok abban, hogy csak akkor találhatjuk meg azt, akivel tényleg összeillünk, ha már önmagunkat is megtaláltuk. Ugyanis csak két egész ember tud egy egész párt alkotni, nem két fél.