E hasábokon számos velünk élő, ám „nem illik beszélni róla” jelenséget megénekeltünk már. Félrenézhetünk, de ezek az életünk részei. Inkább beszéljünk hát róluk! Milyen kellemetlen is, amikor egy fontos tárgyalás után a mosdóban megpillantjuk a fityegő zöld kis golyót az orrunkban! Vagy ha az elfelejtett reggeli CSIPÁT elvisszük a munkahelyig! Nem beszélve arról, amikor az üzemi ebéd után a szánk szélén éktelenkedő ételmaradékkal akarunk könnyed flörtbe bocsátkozni! Nagyon ciki. Az ember elsüllyedne szégyenében. Ahogy akkor is, amikor az éppen elcsendesülő társaságban amorf módon korgó gyomrunk permanens zajongásba kezd. De miért ciki ez utóbbi, ha – a fentiekkel ellentétben – nem tehetünk róla?

A helyzet az, hogy a saját gyomorkorgásunk lehetséges okaival általában tisztában vagyunk:

1. Vállalhatatlan módon túlettük magunkat, és az emésztőrendszerünk vadul méltatlankodik

2. Össze-vissza zabáltunk és elrontottuk a gyomrunkat. Egy lehetetlen koktél rázkódik a beleinkben. Vagy nemsokára szaladhatunk a WC-re, vagy már ott kellene lennünk, de éppen ezt kizáró társas szituációban vagyunk.

3. Visszatartottuk a szellentést, ezért az bent keresi a kiutat, újra és újra megmordulva.

4. Nem ettünk, éhesek vagyunk, ezért a gyomrunk hangosan követeli a jussát. Itt kell megjegyezni, hogy társadalmi érintkezéseinkben általában csak ez az utóbbi vállalható.

Most tegye a szívére a kezét minden kedves olvasó! Ugye kerültünk már az első három helyzetbe, de a korgásunkra felfigyelő környezetünknek mégis a negyediket hazudtuk, így oldva a szituációban rejlő kellemetlenséget? Ugye-ugye?!

Nos, ezért ciki a gyomorkorgás. Ahogy mi is tudjuk a lehetséges okokat, úgy a másik is. És persze mindig mindenki a legrosszabbra gondol. Ahogy mi is. Ha meghalljuk, hogy valakinek mormog a belseje, azonnal felmerül bennünk az első három lehetőség. És amikor nekünk zötyög a bensőnk, ugyanerre asszociál a másik. Mi pedig tudjuk, hogy ő tudja.

És hogy mitől vagyunk emberek? Attól, hogy amikor fanyar mosollyal, feszengve bejelentjük, hogy jaj, de éhesek vagyunk, akkor mindenki kedvesen visszamosolyog a jelenlévők közül, és egyetértően színleli, hát persze, hisz nekünk. Pedig a jelenlévők fejében igazából az jár: na, ez mindjárt betojik...