Miért lépnek félre a boldog kapcsolatban élők is? (Felidéző)

aug. 19., 2016

Miért lépnek félre a boldog kapcsolatban élők is? (Felidéző)

Ha megcsaljuk partnerünket, valójában nem tőle fordulunk el, hanem attól a személytől, amivé mi magunk váltunk. És nem is annyira valaki mást keresünk a megcsalásban, mint saját – másik – magunkat.

Többek között erre mutat rá Esther Perel belga pszichoterapeuta, akinek fő kutatási területe: hogyan oldható fel és haladható meg az emberi természetnek az a sajátos konfliktusa, miszerint egyszerre vágyunk egy kapcsolatban a biztonságra (szeretetre, összetartozásra, közelségre) és a szabadságra (erotikára, kalandra, távolságra).

Perel szerint a mai ember egyetlen személytől, a partnerétől várja el azt, amit régen egy egész falutól kaphatott meg: legyen ő a legjobb barát, a legjobb szerető, a legjobb szülő, a meghitt bizalmas, érzelmi társ, szellemileg egyenrangú partner. Vagyis egyszerre adjon nyugalmat és izgalmat, biztonságot és meglepetést, ismerőset és újdonságot.  Én magam pedig „a nagy ő” vagyok a kapcsolatban: a kivételes, a pótolhatatlan, a kiválasztott! De egyszer csak a párom hűtlensége azt közli velem, hogy nem én vagyok! A megcsalás szétzúzza a szerelemről szóló óriási becsvágyat, az illúziót, sőt, az önértékelést is!

Miként lehetséges, hogy boldog párok, jól működő kapcsolatok esetében is felüti fejét a hűtlenség?

A félrelépők közül sokan számolnak be egy-egy „illegális” szerelmi viszonyuk kapcsán arról: végre érzik, hogy élnek! Egy ilyen viszony hátterében gyakorta a mély érzelmi kapcsolat hiánya, az újdonság, szabadság, önállóság, erőteljes szexuális élmény iránti vágyakozás áll, valamint az, hogy visszaszerezzük énünk valahol elvesztett részeit, visszahozzuk életerőnket. Tehát a megcsalásban nem is annyira valaki mást keresünk, mint leginkább – másik – önmagunkat. Gyakori, hogy a félrelépő fél bűntudatot érez azért, mert partnerét megbántotta, de nem érez bűntudatot magáért a viszonyért, amit folytatott.

A szerelmes ember összeolvadásra, a távolságok megszüntetésére vágyik és törekszik. Ám amikor mindebben sikerrel jár, s megszületik az intimitás, akkor eltűnik a vágy! Ugyanis a vágy elengedhetetlen feltétele a távolság, a két különálló egyén, az akarása az elérhetetlennek, a kiismerhetetlennek. Nem vágyom arra, akinek szüksége van rám. Aki akar engem, arra vágyhatok, de akinek szüksége van rám, arra nem. Nem vágyom arra, ami itt van, ami „már az enyém”.

Mi lehet a megoldás?

A megoldáshoz a következő kérdésekre adott válaszokon keresztül vezet az út. Nos, a partnerem valóban az enyém? Lehet-e birtokolni valakit? És ténylegesen kiismerni? Vagy csak azt látom belőle, amit látni akarok? Mert megijedek még a gondolatától is, s nem tudnám elviselni, hogy a másik – bármilyen régóta ismerem – mégis titokzatos és kiismerhetetlen, nem az enyém, és valójában nem is lehet az soha?

Amikor az affér kiderül, a gyötrődés mellet sokszor előfordul, hogy a pár ilyen helyzetben olyan elmélyült, őszinte és nyílt beszélgetést folytat, amelyet addig soha. És hirtelen újra fellobban köztük a vágy, s nem tudnak betelni egymással: a veszteségtől való félelem újból fellobbantja a vágyat, és kikövezi az útját egy teljesen újfajta igazságnak!

A témában többet megtudhattok Esther Pereltől, ha meghallgatjátok előadását (lentebb a videó - forrás: youtube.com) és/vagy elolvassátok Szeretkezés fogságban című könyvét.

(Az írás 2016. március 18-án jelent meg.)

Cserhalmi ÁgiCserhalmi Ági

Hozzászólások