Világéletemben jó kislány voltam. Jól tanultam, szót fogadtam a szüleimnek, kimaradt a kamaszkori lázadás. Aztán nem arra a szakra vettek fel az egyetemen, amelyre eredetileg menni szerettem volna, és vége lett az első szerelemnek is. Akkor és ott eltörött bennem valami. Én, aki mindig azt csináltam, ami helyes, amit elvárnak, elkezdtem heti 3-4 alkalommal bulizni és kocsmázni.

Valamiért azt éreztem, hogy szembe kell mennem mindennel, amit otthon tanultam. Édesanyámtól mindig azt hallottam, hogy a szex csak akkor lehet jó, ha szeretjük azt, akivel lefekszünk. Azóta tudom, hogy ha valakivel tényleg igazán mély és igaz az ember kapcsolata, akkor az mindent felülmúl, de akkor nem volt ilyen összehasonlítási alapom. Elkezdtem lazán venni ezt a dolgot. Ha valaki tetszett, minden további nélkül az ágyában kötöttem ki. Három szabályhoz tartottam magam mindig.

Első: a védekezés.

Második: teljesen idegen emberrel sose voltam, mindig ismerős ismerőse volt a minimum.

Harmadik: kapcsolatban élő pasinak sose engedtem. De ezeken kívül viszonylag lazán vettem a dolgokat. Emellett megtanultam, hogy az érzelmek nélküli szex ugyanúgy működhet egy nőnél is, mint a férfiaknál.

Sőt, volt olyan srác, akivel lefektettem a feltételeket, miszerint csak szex lesz köztünk, aztán mégis könyörgött, hogy fordítsuk komolyabbra. Ezt a másfél éves kitérőt leszámítva pedig maradtam az a jó kislány, akinek indultam, de azt gondolom, meg kellett tapasztalnom a „mának élek” életérzést. Ha most kerülnék ilyen élethelyzetbe, biztosan nem így csinálnám, de nem bántam meg semmit. Pontosan tudom, hogy egy ilyen „páréjszakás kaland”, vagy szexviszony mit adhat; annyit biztosan nem, hogy kockáztassak egy komoly kapcsolatot. Ám ha valaki erre vágyik, hajrá! A nőknek ez ugyanúgy jár, mint a férfiaknak…