Renáta 7 éve él házasságban. Közel két éve ismerte fel, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat. Története abba enged betekintést, miért nincs ereje felállni, kiszállni a bántalmazott félnek, azaz „miért marad” benne egy ilyen kapcsolatban.

"38 évesen úgy éltem, mint egy haldokló öregember" – hagyta el a kijelentés egy anonim alkoholista ajkát a rádióban 2015. december 22-én. Ezt meghallva Renáta felismerte a mondatban egy-két évvel korábbi önmagát. Így élt, így érezte ugyanis magát a bántalmazó házasságában. Noha soha nem volt alkoholbeteg. Amikor a rádióműsort hallgatta, már kifelé tartott ebből a tetszhalott állapotból. Folyamatosan dolgozott azon, hogy felülírja a sémáit, melyek sokáig meggátolták a tisztánlátásban, később pedig megbénították a felismerésnek megfelelő cselekedetei véghezvitelében. Még mindig gyakran visszaesett, de már egyre gyorsabban tudta összeszedni magát.

Bántalmazó kapcsolatában sokszor került az élőhalott állapotába. Amikor a túlélés is reménytelennek tűnt. Amiben a félelem, hogy mi lesz a gyerekkel, bénító pánikot és elképesztő bűntudatot generált benne. Rendszerint úgy érezte, önmagához sincs ereje, nemhogy a gyerek számára boldogságot, erőt, biztonságot sugározni. Pedig rengeteg ereje lehetett. Hiszen túl kellett élnie a hétköznapokat. Mégis, rendszerint gyorsabban vonta el az energiáit a bántalmazó kapcsolat, mint amilyen tempóban töltekezni tudott.

Egy idő után azonban észrevette, felismerte az energiái megcsapolására irányuló, a másik fél vergődéséből fakadó hatalmi játszmákat. És kinevette, kivonult belőle, vagy csendben megvárta, amíg elmúlt. Még megviselték a bántalmazó események (ilyenkor rendszerint rosszul volt), de már nem mutatta, az eszével pedig már tudta az igazát. A valóságát. Sokszor elképzelte, milyen jó lehetne minden a bántalmazás nélkül. Már tudta kívülről nézni az eseményeket: a bántalmazó gyengeségeit folyamatosan túlkompenzálta, a frusztrációját másokon vezette le, mindenből hatalmi kérdést csinált, kontrollálni akart, elgyengíteni (lefutott a hisztiprogram…). Mindenki, csak ő nem hibás a boldogtalanságáért. Itt, persze, legfőképp Renáta volt hibás mindenért…

Már annak is örült, hogy képessé vált átlátni a helyzetet. Arra gondolt, mennyivel könnyebb neki, huszonegyedik századi nőnek, önálló keresettel és megfelelő szakirodalommal és internetes fórumokkal a háta mögött, mint egykori sorstársainak, akik egy-két generációval vagy még többel előtte születtek. Ő már tudott mibe kapaszkodni. Rácsodálkozhatott, felismerhetett. S már egyre kevésbé érintődött meg a bántalmazó őrjöngése során. Persze, azért még be-bedarálta a rendszer.

Mostanában sokat sír. Sírnia kell, hát sír. Elsiratja, hogy képtelen talpra állítani a házasságát. Képes beismerni magának, egyedül kevés ehhez. Folyamatos elengedésben van. Még mindig remél, de hiú reményeket már nem táplál.

(Az írás 2016. október 14-én jelent meg.)