Bizonyára mindenki számára ismerős az érzés, amikor az ember az éjszaka közepén felébred, és ahelyett, hogy félálomban a másik oldalára fordulna és aludna tovább, bevillan egy aktuális problémája és hoppsz, lőttek az alvásnak. Egy pillanat alatt eltűnik az álmosság, az agy elkezd zakatolni, a szív gyorsabban verni. A gondcsapdába esett ember pedig reggelig forgolódik. Azt hiszem, ez mindenkinek ismerős. Akinek nem, annál nem a problémák hiányoznak, hanem az élet komolyan vétele. Vagy még gyerek...

Azt viszont nem tudom, észrevettük-e már, hogy amint reggel felkelünk az ágyból, elkezdjük a napi rutint, lefőzzük a kávét, megmosakszunk stb., a probléma elkezd zsugorodni. Na, nem azért, mert kisebb lenne, hanem valami másért. De miért?

Lehet, hogy az ember esti üzemmódban érzékenyebb? Elképzelhető, hogy alvás alatt, álmaink közepette, a tudatos és a tudatalatti világ határán "táncolva" egy-egy probléma felerősödik és mélyebbre hatol bennünk. Az ágyban fekve tehát nem csak fizikai, de lelki szempontból is kiszolgáltatottak vagyunk.

A másik lehetőség, hogy a napunk elindulásával egy csomó mindennapi vagy új probléma lép fel, akár olyan profán dolgok, hogy mit vegyek fel, kivel fogok találkozni, mennyire fáradt vagyok stb., ez pedig relatíve kisebbé teszi az éjszakai probléma jelentőségét. A mindennapok taposómalma egy kicsit megőrli nekünk azt, amitől éjszaka keserű szájízzel forgolódtunk.

Bármelyik is legyen, vegyük észre, hogy nem a probléma lett kisebb, hanem a kontextus másabb. Ez persze nem vigasz éjjel, ha ránk tör a pánik. Akkor mi a vigasz? Nos, két dolog. Az egyik, hogy minden elmúlik. A másik, hogy nincsenek véletlenek, és hogy minden probléma egy magasabb szintről nézve valójában egy lehetőség. Lehetőség, hogy jobbak és erősebbek legyünk.