Az irodaház, ahol dolgozom, nyolc emeletből áll. A negyediken van a munkahelyem. Általában a lépcsőt használom az emeletek közti közlekedésre, leginkább azért, mert nincs türelmem kivárni a liftet – annyi idő alatt gyalog is megjárom. A minap délben azonban mégis lifttel mentem le a negyedikről. Mivel láttam, hogy a felvonó éppen közeledik a felsőbb szintek felől, gyorsan megnyomtam a hívógombot. Meg is állt, kinyílt az ajtaja, s beléptem a tizenkét személyes liftbe, négy másik harmincas nő, látásból ismert, más-más emeleteken dolgozó kollégák közé. Hiába köszöntem és mosolyogtam, minden lepergett róluk: arcukra a világ összes fájdalma kiült. Alig indultunk el lefelé, a lift – ebédidő lévén – megállt a harmadik emeleten is. A „kolléganők” szemforgatva, arcukon a világ összes fájdalmával konstatálták, hogy újabb tíz másodpercet kellett elfecsérelniük az életükből holmi éhes, harmadik emeleti kollégák miatt. A jelenet a második emeletre érve is megismétlődött.
Megértem, ha valakinek rossz napja van, türelmetlen, menstruál, összeveszett aznap valakivel, de hogy négy jól öltözött, szépen berendezett munkahelyen dolgozó, minden hónap utolsó munkanapján a fizetését a bankszámláján megtaláló nőből mind a négy egyszerre legyen életunt, fásult, kiakadt, elégedetlen, és azon szentségel, hogy a lift ebédidőben „minden állomás- és megállóhelyen megáll”, felettébb elgondolkodtató. Miért nem tud örülni annak, hogy van választása, megteheti: gyaloglás helyett lifttel közlekedhet az emeletek közt? Helyette inkább elégedetlenkedik a „körülmények” miatt. Miként lehet annyira befordulni, hogy már egy visszamosolygásra sem futja? Helyette tovább szemforgat. Akinek már ennyi „várakozás” is az agyára megy, mit csinál akkor, ha tényleg baj éri, nehézsége támad? És ez tömeget képez, egyik húzza magával a másikat, mert aki felszabadult, az gyanús: biztos nincs elég munkája, vagy nem veszi elég komolyan. És szabadkozásból, megfelelésből, lelkiismeret-furdalásból befordul az is, aki amúgy feszülés nélkül is meg tudná oldani a feladatait. Majd pedig egymásra licitálnak: ki a túlterheltebb, kinek vannak nehezebb ügyfelei, feladatai, ki érkezett korábban, ki távozott este minél később, kinek nincs ideje ebédelni sem. Zavarja a felsütő nap.
Szerencsére, abban az üzletágban, ahol én dolgozom, rengeteg a külföldi kolléga. Ettől, persze, még érdekesebb a kontraszt a nyitott, lelkes külföldiek, s az életunt magyarok közt. Pedig a külföldieknek sincs kevesebb munkájuk, a fizetésük tetemes részét pedig albérletre költik. Ugyanakkor, ha nekik munkával kapcsolatos nehézségeik támadnak, akkor mernek kérdezni, beszélni róla, képesek segítséget kérni. Tudnak él nélkül, tárgyilagosan vagy kedvesen, de mindenképp udvariasan, pozitívan kommunikálni, csapattagként összedolgozni. A felmerült problémákat, igényeiket, elvárásaikat lényegre törően, de nem bántóan közlik. Sérelmeket nem gyűjtögetnek. Becsületesek, a lehetőségekkel nem élnek vissza. Elégedettek. Jóindulatúak. El- és befogadóak.
Vannak magyarok, akiket „húznak magukkal” ezek a külföldi kollégák, hatásukra őket is átitatja a pozitív szemlélet, életszeretet. De akikbe belecsontosodott a liftbéli jelenet által jól példázott „magyar virtus”, azokat inkább idegesíti ez a sok vidám ember, nem értik, mégis minek kellene örülniük. Akikre hiába is mosolyog bárki: ők azon vannak kiakadva, hogy a lift nem csak nekik, hanem másoknak is megáll. Azt hiszem, legközelebb mégis inkább lépcsőzöm.
(Az írás 2017. március 3-án jelent meg.)
