Szoktuk mondani, hogy mi lenne, ha kiiktatnánk a szótárunkból azt, hogy „majd”. Ha nem halogatnánk, nem kötnénk feltételekhez, vagy épp nem gondolkodnánk túl a dolgokat. Csak mondanánk, tennénk, amit igazából szeretnénk.

Persze lehet, hogy sokan furcsán néznének ránk… Ha például – csak úgy – elmondanánk:

A postásnak, hogy nehéz lehet ilyen hidegben, hóban/esőben vagy a nyári hőségben végiggyalogolni a hozzá tartozó település(rész)t, és szóljon, ha be szeretne jönni egy forró teára vagy (nyilván a melegben) egy hideg üdítőre, netán ha csak pisilnie kell.

A pékségben/ a szendvicsezőben az eladónak, hogy már attól jó kedvünk lesz, ha ő van ott, és a reggeli vagy délutáni rohanásban csak összemosolygunk.

A buszvezetőnek, hogy tudjuk, valószínűleg minden munkanapján látja, és emiatt talán már fel sem tűnik neki, de nagyon gyönyörű, ahogy felkel a Nap, vagy amikor estefelé úgy jövünk le az autópályáról, hogy a Mátra csúcsai mögött megy le. Vegye észre ő is újra, és örüljön neki. Csak úgy.

A vonaton a kalauznak, aki már szinte ismerősként köszön, hogy jól esik, amikor nem kéri minden nap a bérletet és az igazolványt, mert tudja, hogy van. De tudjon arról is, hogy amikor a MÁV-ot szidjuk, az nem neki és nem ellene szól. Mert ő tényleg jófej.

Vagy a csomagátvételnél a nemrég ott dolgozó lánynak, hogy mi egész biztos feladtuk volna a karácsony előtti „őrületben” ezt a munkát, és le a kalappal, hogy ő nem tette. Sőt még mosolyogni is tudott.

Bevallom, ezek jó részét már megtettem. Például az eladóval a pékségben azon mosolygunk, hogy nyár elején rövid időn belül kétszer mentem be úgy hozzá, hogy szeretnék venni nem hűtött, bubimentes vizet és kérni hozzá egy eldobható műanyagpoharat, mert macskával utazom, és hátha megszomjazik. Megjegyzett. Nem is értem. :)

Úgyhogy talán megkönnyítené az életünket, az egymással való kapcsolatunkat az, ha nem bonyolítanánk. Persze vannak némiképp összetettebb helyzetek, ha például azt szeretnénk megmondani valakinek, hogy jó lett volna, ha hamarabb találkozunk. (Mondjuk akkor, amikor még nem volt benne egy kapcsolatban…) De nyilván ezek ritkább és jóval extrémebb helyzetek. A csomagkiadó lány, a kalauz, a buszvezető, az eladó vagy a postás napját könnyebb jobbá varázsolni.

Mégsem mondjuk el… Én például – hozva egy klasszikus iskolai szófordulatot – gyakran úgy érzem, jobb vagyok írásban, mint szóban. Vagyis ez helyzetfüggő. Ha például határidőre kell írnom, előfordul, hogy csak nézem a frusztrálóan üres lapot. De gyakran megesik velem, hogy később jut eszembe, mit kellett volna mondani vagy tenni. És ezeken nagyon jól el tudok merengeni, „ábrándozva” azon, hogy mi lett volna… Ha én akkor… Mert akkor ő talán, és akkor esetleg… Végeláthatatlan. Aztán hasonló szituációba kerülve ismét töredékére zuhan vissza a bátorságom, az önbizalmam, vagy nem is tudom, mindez min múlik. Persze – magyarázkodom és nyugtatok meg mindenkit, aki ismer – nem kell aggódni, ez nem mindig esik meg velem. Csak a számomra fontos helyzetekben, és zömében nem a szakmai, inkább csak a magánéletben. Végül is, miért ne? (Egyébként ennyire tényleg nem tragikus a helyzet… bár most már tényleg magyarázkodásnak hat.)

Nem tudom, egyszerűbb lenne-e úgy élni, hogy nincsen majd, ha, talán és esetleg, és kimondanánk azt, amit szeretnénk. Vagy elküldenénk az egyébként megírt sms-eket… Olykor lehet, hogy bonyolultabbnak tűnne. Mindenesetre úgy gondolom, jobban kiigazodnánk a minket körülvevő világban, sőt összességében talán boldogabbak lennénk.

Bár annak a néninek a buszon nem biztos, hogy meg kéne mondani, hogy nap mint nap rossz érzéssel nézzük a szőrmebundáját, és – többek közt – amiatt várjuk a jobb időt…