A gyerekem második osztályos. A szobája polcain regények sorakoznak. Külön polcon tárolja azokat, melyeket már elolvasott. (fénykép!). Rendszeresen könyvtárba jár, kölcsönöz. Ismeretterjesztő kiadványokat, érdekfeszítő történeteket. Amíg nagybevásárlást tartok, ő a könyvesboltban vár rám: szemlélődik, olvas.

A napokban felmérőt írtak szövegértésből. Néhány sornyi szöveg szerepelt a lapon, s hozzá pár feladat. Hármast kapott a dolgozatára. Ugyanis annyira pánikolt, hogy nem fogta fel azt az instrukciót az egyik feladatnál: húzza alá a kérdésekre a válaszokat a szövegben. Ilyen típusú feladatot, persze, már számtalanszor oldottak meg tanórákon. A dolgozatnál azonban megijedt – nem volt ezzel egyedül az osztályban –, hogy mi lesz, ha nem lesz ötös, vagy inkább csillagos ötös az eredménye.

Félelme – az adott körülmények között – nem volt alaptalan. Nem sokkal előtte osztották ki ugyanis az osztályban a korábban megírt matematika dolgozatokat, amelyben a gyerekem a 63 pontból 59-et ért el, s azzal kapta kézhez a kijavított feladatlapot: szedje össze magát, mert ez majdnem négyesre sikerült, azaz, ha csak egy ponttal is kevesebbet ért volna el, akkor már négyest kapott volna a dolgozatára!

A fentebb említett „szövegértés dolgozat”-ra visszatérve: lehet, hogy ez a dolgozat mért valamit, de biztosan nem azt, mennyire érti a gyerekem azt, amit olvas. Ugyanis, ha nem értené, amit olvas, akkor nem szeretne olvasni, s nem sorakoznának a polcán az elolvasott regények. Mondtam már, hogy a Harry Potter második kötetét olvassa éppen? Ez a dolgozat valami mást mért: talán azt, hogy stressz és nyomás alatt mennyire képes a gyerek az egyébként rutin feladatoktól pánikolni vagy sem…

E hét szerdán környezetismeretből írtak felmérőt a gyerekek a fiam osztályában. A szülők már az előző szombati közös kiránduláson stresszeltek emiatt. Nem, nem azért, mert ők maguk a hibátlant várják el a gyerekeiktől. Valójában a gyerekeikért rettegtek: ne valljanak kudarcot az ilyen kikérdezések alkalmával, hogy ne sérüljenek az állandó nyomás, elvárások, szekatúra hatására. A féltésnek és a lelkiismeretemnek engedve végül magam is lemondtam a kedd esti programomat, ne a nagyszülőknél aludjon a gyerek, ne onnan menjen dolgozatot írni másnap reggel, hanem fel tudjon készülni velem kedd délután – lelkileg legalább annyira, mint a tudnivalókat illetően – a szerdai dolgozatra. Reggel iskolába menet is átvettük az anyagot, a lelkére kötöttem, hogy a feladatokat figyelmesen olvassa el, s én az igyekezetét fogom értékelni, akárhogy is sikerül a dolgozat, de biztos vagyok benne, hogy ügyesen megold mindent.

Megkönnyebbüléssel fogadtam délután a hírt: ötöst kapott a környezetismeret dolgozatra. Aztán kiderült, ez sem ment simán, hanem sírt és meghurcolták: a tanító néni nem akarta beírni az ötösét az e-naplóba, ezáltal hivatalossá tenni, mert a dolgozat kiosztásakor, amikor egyik osztálytársa megkérdezte, a fa miért nagyobb a virágnál, a gyerekem azt válaszolta, azért, mert a Jóisten úgy teremtette… Erre felvontam a szemöldököm, mire a fiam elmagyarázta, a tanító néni szerint mondhatta volna, például, hogy a fának van törzse, és az sokkal hosszabb, mint a virág szára…

Kissé aggódva gondolok bele, mi vár még ránk, hiszen épp csak elkezdtük a második osztályt. Én felnőttként ki tudok vonulni, függetleníteni tudom magam egy adott közösség értékítéletétől. Nem attól tartom magam értékesnek vagy értéktelennek, hogy valaki más az ő saját mérőeszközével hogyan mér engem. Azonban a gyerekektől ez nem várható el. Ráadásul, egy egész rendszer épül erre a típusú értékelési mechanizmusra, s az egész társadalom függ tőle: hozott pontok (iskolai érdemjegyek) a felvételinél, továbbtanulás, jövő. Ezért segítenem kell a gyerekemnek, segítenünk kell a gyerekeinknek, hogy az adott körülmények közt meg tudjuk őket tartani, meg tudják önmagukat tartani. Közben pedig bízom benne: egyre többen ébrednek fel azok közül is, akiknek erre a rendszerre hatásuk, változtatási lehetőségük van.