Emlékszik a kedves olvasó, ha látta esetleg a Bridget Jones film első részét, az (egyik) ikonikus jelenetre, Mark Darcy és Bridget között? Amikor Marknak végre sikerül kinyögnie – Bridget sem könnyíti meg a helyzetét, vagy talán pont az okvetlenkedésével préseli ki belőle – azt, hogy ő pont úgy szereti Bridgetet, ahogy van. Nem kövérebben, nem soványabban, minden tulajdonságával és csatolmányával együtt, vagy azok mellett is. Pont olyannak szereti, amilyen. És emlékszünk a barátnő rácsodálkozására? Ahogy ízlelgette, szokta a gondolatot: igen, létezik ilyen.

 

Mindannyian találkozunk Mr. Darcyval. Még ha nem is pont úgy, ahogyan a lányregények megírják. A Gondviselés elküldi nekünk. Csak észre kell vennünk.

       

„Érzem a szereteted!” – mondogatta nekem a gyerekem 5-6 éves korában. Aztán évekkel később, amikor már kifelé tartottam a sérüléseimből, és nem akartam senkinek megfelelni, én is megtapasztaltam, létezik olyan ember, akinek érezni lehet a szeretetét. Ami árad. Akinek átölel a jelenléte. Óv a tekintete, a közelsége, s a távolsága is. Akivel egyértelmű a pillanat. Meg az előtte lévő és az utána következő. Akinek a jelenlétében nem tudok más lenni, mint önmagam. A sikereim, a bukásaim, az erőm, a gyengeségem, a bátorságom, a félelmem. Ahol nincs bírálat. Ahol mindent ki lehet mondani. Ahol a csend is meleget sugároz. Ahol az együtt töltött pillanatból életerő válik.