Sokszor elképedünk az újabbnál újabb okos kütyük, találmányok, vészjelzők láttán. Pedig a legokosabb, a leghatékonyabb vészjelző itt van nálunk, a birtokunkban van.

Ez pedig a lelkiismeretünk, vagy nevezhetjük bárminek. Valami, ami működik, valami, ami az emberi agyban ott van, és kikapcsolhatatlanul veszi az adást.

Mindenki tudja, tapasztalja, ha valami olyat tesz, vagy készül tenni, ami nem jó, ami ártalmas, bántó, rögtön megszólal egy kis jelzőhang valahol belül. Pontosan tudjuk, hogy ez nem jó, de egy ördögi folyamat által el tudjuk csendesíteni, halkítani ezt a vészjelző hangot. És egy idő után sikerül is alvó üzemmódba állítanunk. De attól az a vészjelzés még ott van! Valahol hátul, a tudatunk mélyén rágja a lelkünket. Csöndben, alig, de ott van, ott munkálkodik.

Személyes tapasztalatom, hogy egy évek óta hurcolt, magamban alaposan megmagyarázott rossz döntés milyen káros lehet. Mikor hosszú idő után egyszer csak jön egy fuvallat, és azt súgja a fülünkbe, hogy elég, ne csináld tovább, változtass, és megfogadjuk ezt a tanácsot, hihetetlen dolgok történnek velünk. Abban a pillanatban megkönnyebbülünk, szinte kivilágosodik körülöttünk minden.

Egy sok éve húzódó, közeli családtagjaimmal való morcoskodás végére tettem pontot tavaly decemberben. Reggel azzal keltem, hogy itt a vége, szervezek egy karácsonyi ebédet a rokonoknak. Azonnal ment a körtelefon. Hihetetlen volt a reakció! Szinte hallani lehetett a kövek hullását a szívekről. Csodálatos nap volt az összejövetel: mosolygás, öröm, hatalmas nevetések, délután már összekucorgás a kanapé sarkában egy kávéscsészével a kezünkben. És megkönnyebbülés mindnyájunk számára. Azóta már tervezem a következő karácsonyi ebédet, hamarosan össze is ülünk ismét.

Ilyen lehet egy jó, őszinte gyónás is. Aki hívő és gyakorolja a vallását, tudja, miről beszélek. Nehezen szánja rá magát az ember, hiszen mégiscsak egy embernek kell elmondanunk a legmélyebb titkainkat. Remegő hangon kezdünk hozzá, aztán egyre könnyebb és könnyebb lesz, a végén mosolyogva jövünk ki a gyóntatószékből. Mert leteszünk egy nagy terhet, odatesszük az atyán keresztül Isten elé, íme, ez vagyok, ilyen vagyok. És rájövünk, hogy valóban megbocsáttatnak a vétkeink, hiszen könnyebb lesz a lelkünk. Jelzi az a kis valami bennünk, hogy de jó! Végre! Szabad lettél, szárnyalhatsz ismét.

Ilyesmit érzek a ritka gyónásaim után. Ilyenkor elhatározom, hogy gyakrabban teszem meg ezentúl, hiszen annyira jó ez a megkönnyebbülés. Aztán sajnos visszaáll a régi menetrend, a vágyott, de mégis ritka vallomás.  

Van, akinek ugyanezt jelenti egy beszélgetés a pszichiáterével, a lényeg, hogy ne tartogassunk tüskéket a szívünkben. Ne tartogassunk köveket a vitrinben, amelyeket időnként előveszünk, leporolunk, és visszatesszük a helyükre. Dobjuk ki minél hamarabb, és meglátjuk, mennyivel könnyebb, egyszerűbb és jobb a régi sérelmek nélkül élni.

A jelzőcsengő működik, ne altassuk el, hadd jelezzen, ha jeleznie kell. Próbáljunk meg eszerint élni! Mert ez a jelző okos, tévedhetetlen, tudja, merre terelgessen minket az életben. Igen, tudja…