Teljesen normális, a mindennapokhoz elengedhetetlen a szexualitás. A másik illata, kisugárzása, hajának színe és tömörsége, arca és szája színe, természetes bája mind-mind befolyásolják a vágyunkat, hogy megkívánjunk valakit. Amióta világ a világ, ez nem volt másképp, és ha nem avatkozunk be a természet rendjébe nagyon mélyen, akkor nem is lesz, mert a fajfenntartás ösztöne ez, semmi másé. Lassan ideje lenne tudomásul venni, hogy igenis a párunk megkívánhat valakit rajtunk kívül, felfigyelhet valakire rajtunk kívül is, fantáziálhat valakiről rajtunk kívül is.

Nincs ebben semmi ördögtől való, hisz a kémiai folyamatok, energiák működnek a nap 24 órájában, és ezt senki sem képes megállítani, mégis az emberek között ez szüli a legnagyobb konfliktust: a legnagyobb félelmeink közé sorolható a szexualitás és a hozzá tartozó fogalom- és érzéskör. Nehezen emészthető az ego szintjén ez a tudat, mert egy rakás érzés társul mellé, amivel nem biztos, hogy örömmel nézünk szembe. Ilyenek lehetnek az önértékelési zavarok, a kisebbségi komplexusok, az elérhetetlen vágyak kergetése, a birtoklási vágy felerősödése és a másik folyamatos vegzálása és „pórázon tartása”.

Mindenkiben munkálkodnak ezek az érzések, még abban is, aki a legbiztosabb magában, mert szinte fizikai fájdalmat okoz, ha ebbe mélyebben belegondolunk, persze csak akkor, ha valós és tiszta érzéseket táplálunk a másik iránt. Mégis azt gondolom, hogy megéri azon munkálkodnunk, hogy ez ne mérgezze meg a mindennapjainkat, ne mérgezzük meg magunkat és az együtt töltött időt a kapcsolatunkban. Nehéz ezen dolgozni, és csak úgy lehet, ha saját magunkon dolgozunk. Ha teszünk azért, akik vagyunk, és teszünk azért, hogy a párunk ne máshol keresse a boldogságot. Egy nagyon kedves barátom mottója jut eszembe: „Akiben zűrzavar van, az zűrzavart hoz létre a környezetében. Akiben rend van, az rendet teremt maga körül.” Szerintem mindennek ez az alapja. Az egészségünknek, a szerelmi életünk működésének, a profizmusunknak a munkánkban, a baráti viszonyok ápolásában és még sorolhatnám. Ez idáig szép és jó, akár mesébe illő is lehet, ha valaki így él, mégis azt érzi, hogy a kapcsolata haldoklik. Azt gondolom, hogy nem szabad szem elől téveszteni azt a kicsit sem apró tényt, hogy megéri-e a fáradozás egy olyan valakiért, akivel nem nézünk egy irányba. Nem mindenáron kell a szemünket becsukni, nem minden percben és mindenáron kell a természet rendjére fogni, ha a párunk csalfa. A "dolgozni magunkon" projektbe beletartozik az is, hogy ne kudarcként fogjuk fel a félresiklott párkapcsolatunk és képesek legyünk felismerni azt is, ha valami végérvényesen zátonyra futott.

A szexualitás ösztöne mindenkiben ott van. Mindenkiben, így vagyunk kódolva, de az ösztön mellé kaptunk agyat is, amivel kordában tarthatjuk, és amivel szelektálhatunk a fontossági sorrendet illetően. Mindig elképedek a baráti körömben mesélt sztorik hallatán. Olyan párok kötnek házasságot és vállalnak gyermeket, aki nem szeretik egymást. Nem szeretik és nem tisztelik, hazugságra építve egy szövetséget, aminek az alapjai is bizonytalanok. Milyen életet építhetsz egy olyan férfivel, akinek a gyermekét hordod a szíved alatt, de ő más nőknek (is) csapja a szelet? Milyen életet építhetsz egy hazug légvárban, ahol a férfi nem képes kilenc hónapot türelmesen kivárni, és szeretők után koslat? Milyen életet építhetsz olyan férfivel, aki három éve két nőt kíván folyamatosan? Milyen életet építhetsz egy olyan férfivel, aki a szeretőjével vacsorázgat, amíg te a szülőszobán lábadozol? Milyen életet építhetsz egy olyan férfivel, akinek csak az egzisztenciáját szereted piszkosul, aki a szemedbe mosolyog, és amíg te vacsorát főzöl, addig a lakás minden pontján sétálva a szeretőjével cseveg, akit Pistának szólít?

Semmilyet. És azt gondolom, hogy ezek a kapcsolatok eleve halálra voltak ítélve, mert ha valakit szerettél és tiszteltél valaha, azzal ezt nem csinálod meg. Minden kapcsolat kettő emberen múlik. Kettőn, nem többön és nem kevesebben. Csúnya folytatása lehet egy olyan életnek, amiben nincs sok tisztaság, érdemes hát új lapot nyitni bármikor, ha látjuk, hogy valaki rajzolt már a miénkre valami olyasmit, ami eltüntethetetlen.