Ma van a televíziózás világnapja. Tekintve, hogy a legkülönfélébb dolgokról emlékeznek meg manapság mindennap, ez nem is lenne különös. Az apropója, mellyel ezt a napot kijelölték, azonban meglehetősen érdekes.

1996-ban gondolt egyet az ENSZ közgyűlése, s azt mondták, mától kezdve november 21-én minden esztendőben azért szurkolunk, hogy a „televíziós társaságok olyan témákat állítsanak fókuszba, mint a béke, együttműködés, a fejlődés”. Hát ez csodaszép! A Dalai Láma sem fogalmazhatta volna meg szebben, békésebben ezt a kis törekvést. Kár, hogy a műsorkészítőknek senki nem szólt erről. Béke? Együttműködés? Fejlődés? Ugyan már!

Vértunkolás, szívbemarkolás, haláltusa nagytotálban – az van. Lehetőleg akkora dózisban, hogy az egyszeri nézőnek is kedve támadjon felkötni magát az ajtókilincsre, s akkor meglehet a másnapi tudósítás is. Ha van képmutató és érzéketlen műfaj az emberi interakcióban, az a televíziózás. Legalábbis manapság. Ma már egy gyakornok is úgy megy neki a pályának, hogy vadássza a „nagy sztorit”, a minél lucskosabb, minél szívfacsaróbb, minél gusztustalanabb exkluzívot. Ám valahogy már a néző is erre van kondicionálva. Egy tömegkarambolra meg sem rebben, a kettős gyilkosságot a szomszédjában elintézi egy „nagyon szépen éltek, hangos szó sem volt köztük” kamerába makogással… Talán csak a frissen született állatkerti pandakölyök hírére kapja fel a fejét egy kicsit. Ezt tette velünk a béke, együttműködés és fejlődés jelszavait zászlajára tűző televíziózás.

Néhány éve fotós tanfolyamra jártam. Egyszer azt kaptuk házi feladatul, hogy a városban jártunkban-keltünkben kattintsunk meghökkentő pillanatokat. Mit ad Isten, belefutottam egy rokkant, kéregető bácsi halála miatti rendőrségi helyszínelésbe. Azonnal lezártam a gépem. A halálból, a nyomorból nem csinálok képet, hírt, semmit. Nem öntömjén, hogy milyen jófej vagyok, egyszerű kegyelet, lelkiismeret. Mire ezt végiggondoltam, ketten ugrottak oda hozzám: egy rendőrnő, aki felszólított, azonnal tegyem el a masinát, ne kattintgassak itt (hangsúlyozom újra, eszem ágában sem volt, ráadásul tök véletlenül csöppentem bele az egészbe); a másik pedig egy idős néni, aki arra kért, menjek közelebb, fotózzam le, ahogy zsákolják be szegény bácsit, a képet meg küldjem be valami fotópályázatra. Egy csapásra híres leszek. Bevallom, a hölgy érzéketlensége annyira felzaklatott, hogy aznapra el is ment a kedvem mindentől.  

Az én fejemben ugyanis él egy kép a tájékoztatás, szórakoztatás mikéntjéről és hogyanjáról. A műsorkészítő oldaláról és a néző oldaláról is. A híradónak valóban tájékoztatni kellene: nem a balesetről, gyilkosságról, hanem a világfolyamatokról, hogy az egyszeri tévéfogyasztó értse, minek milyen következményei vannak nagyban, melyek kicsiben kihatnak a saját életére is. Ez mára nincs. Azt tudjuk, hány gyilkosság történt az elmúlt hétvégén, de két szomszédos országot nem tudunk felsorolni.

Vagy a szórakoztatás: lehetne igényes, építő műsorokat készíteni anélkül, hogy az altest és a „ba..d meg” tematizálná az adást. Igényes beszélgetéseket, vetélkedőket anélkül, hogy folyton kutyapózban kellene tartania magát a konferansziénak és a nézőnek egyaránt.

De ez nincs. A média – a maga kivagyi módján – azt harsogja, mindent a nézőért. A néző kiszolgálása a fő feladat. A néző pedig a durvára, meghökkentőre jön.

Most már igen, valóban. Mert ezt tették velünk. Addig tágították a küszöböt, míg valóban csak a gagyi, az extrém, a véres, a szánalmas maradt. Csak ebből sem béke, sem együttműködés, sem fejlődés nem lesz, akárhány napon is emlékezünk meg a televíziózásról.