Sokáig azt gondoltam, kell, hogy legyenek elveink, elképzeléseink nagyvonalakban arról, mit is várunk az élettől. Nem gondosan kidolgozott üzleti tervről vagy tervrajzról beszélek, csak egyáltalán egy irányról, ami felé tartani szeretnénk. Jim Morrison születésnapjának apropóján gondolkodtam el ezen: mi van, ha nincsenek előre eltervezett életszakaszok? 

Morrison halmozta az élvezeteket, drogozott, csajozott, élt egyik napról a másikra, tulajdonképpen lógott a levegőben, és fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá a következő napon. Magam sem tudom eldönteni, irigylem-e érte vagy sem, de semmiképp sem vetem meg ezért sem őt, sem az olyan embert, aki e szerint éli a napjait. Én mindig sarkosabb voltam, normák szerint igyekeztem élni, elvárásoknak megfelelni, mert a szüleim is ilyenek, s ha akartam, ha nem, rám ragadt az úgynevezett tisztesség. Bár tulajdonképpen kitörölhetem a nagy tisztességgel, az uncsi, cuki, kiszámítható elveket hangoztató lány imidzsével a sejhajom.

Harmincnégy évesen egyedül élek, gyermek nélkül, saját család nélkül. Igazából semmit sem tudok felmutatni, ami én vagyok, vagy az enyém. Tök jó, hogy úrilányként éltem, nem voltam ribanc, nem voltak kilengéseim, nem próbáltam ki tudatmódosító szereket, de... És itt jön a de. Az egyre erősebb de, ami manapság is többször foglalkoztat. Annyi mindent ki kellett volna próbálnom fiatalon, annyi helyre el kellett volna utaznom, amikor megtehettem, annyi szabályt fel kellett volna rúgnom, de nem rúgtam fel. Lophattam volna jachtot, vagy kokózhattam volna, megverhettem volna valakit, csak azért, mert szimplán megérdemelné, lehettem volna kopasz heccből, vagy mittudomén. Minden olyan dolgot ki kellett volna próbálnom, ami nem illik bele ebbe a „szépvilág” nevű dobozba, amibe bezártak.

De már jön is a következő gondolat. Azért lettem ilyen, mert neveltetés ide vagy oda, én ilyen vagyok. Ez vagyok, ahogy vagyok. Szégyenlős, sajátos értékrenddel rendelkező, átlagvérű, tisztességes nőként élő, mai napi ritkaság. Nem tudtam megerőszakolni magam és egyéjszakás kalandokat hajszolni, vagy bőrruhában bohóckodni a diszkóban, nem ment és most sem menne.

Nyilván, ahogy idősödünk, egyre inkább vágyunk nyugalomra és biztonságra, de a francba, én mindig is arra vágytam, némi izgalommal. Minden téren. Lehet, hogy azért nem duhajkodtam, mert féltem megélni a pillanatokat, a megbélyegzést, a saját szemembe tekintést? Lehet. Viszont, mégiscsak ide lyukadok vissza: aki nem tudja, hogy hova tart, azt arra vezetik, amerre akarják. Ha tetszik, ha nem, ez a nagy büdös igazság…