Mint nő, úgy tűnik, elpocsékoltam a húszas éveimet. Megvolt az oka, nem azért nem választottam párt és nem mentem férjhez a múlt évtizedben, mert nem volt kedvem, hanem mert édesanyánk halála után a testvéreimmel kellett lennem, akik még gyerekek voltak. Akkor még azt hittem, a saját életem ráér később is. De mára, közel a negyvenhez, úgy tűnik, hogy ezt a történetet már bebuktam. És arra kellett rájönnöm, hogy ilyen-olyan oknál fogva sok kortársam van hasonló helyzetben.

Jobbnál jobb, szebbnél szebb nők, normális értékrenddel, kiforrott egyéniséggel, kellemes személyiséggel - és tök egyedül. Aki nem ment férjhez a húszas éveiben, az már lényegesen kevesebb eséllyel indul a fehér ruháért? Nos, úgy tűnik, sajnos igen. Valami nagy baj van a világgal, ha a harmincasok már eleve behozhatatlan hátránnyal indulnak. Pedig sokuk okos, nem hisztizik (vagy csak ritkán) és nincsenek irreális elvárásaik. Szépek, stílusosak, van tartásuk. Talán ettől olyan ijesztőek?

Nem tudom, hol vannak az igazi férfiak, a harmincas-negyvenesek, akik még nem mondtak le sem saját magukról, sem arról, hogy társra találjanak. Valahol meg kell lenniük! Hol vannak a férfiak, akik nem értékelik túl magukat, akik talpraesettek, szellemesek, okosak és udvariasak? Akik, ha nem is tökéletesek, de szerethetőek? Akik igényesek, műveltek és vágynak egy szerető társra - hová tűntek? Mert az interneten leginkább csak önmagukat túlértékelő szoknyavadászokba, vagy éppen sokszor fájdalmasan igénytelen, ostoba fajankókba sikerül botlanom.

Életem legborzasztóbb randija egy igazán nagyon csúnya pasassal volt. Az első randin kölcsönkért egy ezrest, majd miután nem adtam neki, egy hétig trágár e-maileket kaptam tőle. Volt azután olyan is, akivel néhány csodálatos hetet töltöttünk együtt, majd köddé vált. Máskor én léptem le, mert nem éreztem, hogy a kapcsolat alakulása a másik félnek is olyan fontos, mint nekem és ennek megváltozására nem láttam esélyt.

Aztán jött valaki, akivel kapcsolatban úgy döntöttem, én őt úgy fogadom el, ahogy van. És mindent megtettem, hogy működjön - legalábbis, amit gondoltam megtenni, mert ő nem beszélt arról, hogy mit szeretne, hiába kérdeztem rá többször. Több évig kitartottam, de amikor azt éreztem huzamosan, hogy magányos vagyok a kapcsolatomban és ez egyértelmű, többszörös jelzéseimre és kéréseimre sem változott, nem volt értelme folytatni. Egyszerűen eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, már csak a veszteség oldalt tudom növelni: az energia, az idő, amit belefektetek, nem fog megtérülni semmilyen módon. Csak annál többet veszítek, minél többet teszek bele. Nem akartam így folytatni. Nem volt értelme. Nem vagyok hajlandó olyan dolgokkal megalkudni, ami nem komfortos a számomra. Nem tűrök el olyan bánásmódot vagy helyzetet, amiben nem érzem magam méltó módon. Olyan nagy baj, ha erről nem mondok le? Talán sok kortársaim is emiatt vannak egyedül? Mert nem alkuszunk meg?

Közben pedig látom-hallom a sok többesszámot. MI ezt csináltuk, MI oda mentünk, MI azt szeretjük, MI azt gondoljuk. És nekem nincs MI. Nekem csak ÉN van, mindig az egyesszám. Persze, sok nőnek meg ez hiányzik az életéből, nem tud magára önálló entitásként gondolni. Nyilván ez sem jó dolog. Ezeknek a nőknek is meg kell tanulniuk ezt, méghozzá a saját maguk érdekében. Keserves árat fizetnek érte előbb vagy utóbb, ha nem megy.

Azon gondolkodtam a minap, meddig lehet ezt csinálni. Az internetes társkeresőket, azt, hogy sokszor az első mondatból látod, hogy egy teljesen alulművelt, kulturálatlan fickó van a kijelző másik végén. Hogy sokszor az ígéretes levelezés után valami teljesen mást kapsz. Hogy sokszor már az első öt perc után rohannál haza az első randiról, vagy azt, hogy néha csak hónapok vagy évek után derül ki, hogy megint mellélőttél. Hány ilyen rosszul sikerült randit, elpazarolt évet bír ki egy nő anélkül, hogy fel ne adná végül? Mert a sok csalódás után ez jön, eljön a pillanat, amikor azt mondjuk, elég. Mert hiába a magabiztos arc, a lelkünk sebezhető.

Néha egy-egy harmincas szinglinek mégis sikerül. Ilyenkor mi, többiek, kicsit irigykedünk, de reménykedünk is. Talán, ha neki összejött, egyszer nekünk is össze fog. Ha pedig nem, akkor sincs mit tenni: felvesszük a magassarkút, kirúzsozzuk a szánkat és élvezzük azt az életet, ami adatik. Mert valami jó mindig történik!

(Az írás 2016. augusztus 13-án jelent meg.)