Múlt pénteken kiosztották a gyerekeknek az év végi bizonyítványt az iskolánkban. A fiam befejezte az első osztályt. Minden tantárgyból a lehetséges legjobb értékelés kapta különösebb feszülés és erőfeszítés nélkül. Szorgalma példás (ötös). Magatartása: változó (hármas). És nem ő volt az egyetlen hasonlóan kontrasztos bizonyítvánnyal rendelkező gyerek – fiú – a mi osztályunkban. Gyerekes barátaink és ismerőseink is hasonló tapasztalataikról számoltak be. Jutalomkönyvet pedig azok kaptak a bizonyítvány mellé – lányok –, akiknek a magatartásuk is példás volt. Oklevelet – a kiváló tanulmányi eredményéért – mindenki kapott, azt gondolom, ez jó gondolat volt az iskola részéről.
Én is ilyen voltam. Mármint a jutalomkönyves fajta nem feszülős. És kellemetlenül éreztem magam az év végi bizonyítványosztáskor, hogy a legalább olyan jó képességű és tanulmányi eredményeket elérő, megyei és országos szinten kiválóan sportoló fiú osztálytársaim soha nem kaptak jutalomkönyvet, mert a magatartásuk legjobb esetben is csak négyes volt. Hol az egyikbe voltam szerelmes, hol a másikba, persze, észre sem vettek, a jutalomkönyv és a kiemelés inkább hátrányosan hat ilyenkor. Sok helyen én voltam a „bezzeg Ági” az iskolai értékelések szemüvegén keresztül. Ez a fajta nyomás és nyomásgyakorlás pedig gyakran a szülőkre is átragad. Ugyan a tanulás könnyen ment, magamon uralkodni már sokkal nehezebben, főleg felső tagozatban, a végtelenül unalmas órák és igazságtalan pedagógiai módszerek miatt. De azért uralkodtam. Kevés kivétellel. Akkor kimondtam, amit gondoltam. De úgy tűnt, az is belefért. Nekem. Jól tanuló lányként.
Az élet ezeket a dolgokat később kiegyenlíti, de ott és akkor ezeknek a fiúknak – különösen, ha még a szülő is erősítette – a bizonyítványosztás azzal telt, hogy nagyon szép, de… Meg azzal, hogy úgy szeretnék Neked kitűnő bizonyítványt adni, de hát az a magatartásjegy… A valódi elismerés, dicséret a jó kislányoknak szólt, akikkel „nincsen probléma”. A fiúknak a szép bizonyítványhoz kapcsolódó dicséret pedig általában arra futott ki, hogy „csak” a magatartáson kellene javítaniuk. Egy olyan iskolarendszerben, amely leginkább a lányok életkori sajátosságaihoz és szocializációjához igazodik. Ugyanis nem tömegesen „rosszabbak” a fiúk a lányoknál. Egyszerűen másképp működnek – a már említett életkori sajátosságok és szocializációs hatások miatt. Másképp kell őket lekötni, érdekeset mutatni nekik, motiválni őket.
Nem szeretném most a felelősséget az egyes pedagógusok nyakába varrni, ennél sokkal több mindenről szól ez. Pedagógusképzésről és –továbbképzésről (azok hiányosságairól), a rendszer mércéiről és elvárásairól. És ahogyan a fiúk „rosszak”, azt másképp veszi figyelembe és értékeli az oktatási rendszer, mint ahogyan a lányok „rosszak”. A fiúk negatívnak tekintett és negatív megnyilvánulásai általában a verbális és fizikai dimenziókban valósulnak meg (nyughatatlanabbak, konfliktusokban verbális és fizikai durvaságok megjelenése, stb.), a lányoké pedig inkább a kapcsolati dimenziókban (pl. beszólás, érzelmi bántalmazás, kiközösítés, ami a kapcsolati bántalmazás egy formája). Azonban a lányok problematikája kevésbé „zavarja” az oktatást! ITT már írtam arról, hogy az iskolarendszer mérőszámai csak a gyerekek – és ezen keresztül a pedagógusok – tanulmányi teljesítményét mérik, a megoldandó pedagógiai helyzeteket viszont nem tekintik az iskolarendszer részének, nem hagynak rá helyet, teret, időt, mintha az oktatás-nevelési munkának ez nem is lenne része. A másik, amire az iskolarendszer mérőszámai nem terjednek ki, nem is alkalmasak, és megint csak a rendszer teljes átgondolására lenne szükség ennek kapcsán: a hagyományos iskolarendszer sem most, sem harminc évvel ezelőtt nem volt képes megbirkózni a fiúgyerekek eltérő igényeivel és életkori sajátosságaival az oktatásban. És egyáltalán: a hagyományos iskolarendszer és oktatás nem képes megbirkózni a gyerekek sokszínűségével és eltérő életkori, fejlődésbeli, szocializációs sajátosságaival.
